Palla Ákos szerk.: Az Országos Orvostörténeti Könyvtár közleményei 40. (Budapest, 1966)
Zsakó István: Három erdélyi gyógyfürdő történetének tanulságai
HÁROM ERDÉLYI GYÓGYFÜRDŐ TÖRTÉNETÉNEK TANULSÁGAI írta: ZSAKÓ ISTVÁN (Budapest) J elen alkalommal az algyógyi, kérői és a szamosfalvi gyógyfürdők történeti adataival óhajtok foglalkozni és ismertetésük folyamán fejlődésük egyes állomásaira rámutatni. Megkíséreltem feltalálni az okait, hogy miért maradt provinciális jellegük mellett, a magyar balneológia részéről irodalmilag is elhanyagoltan az algyógyi és kérői fürdő. Miért nem találhatók részletes leírások róluk az utóbbi félévszázad lezajlása alatt a magyar fürdőkről készült tudományos és népszerű munkákban. A magyar vármegyékről megjelent monográfiák, az Osztrák—Magyar Monarchia írásban és képben című sokkötetes műben olvashatunk rövid, de kevésbé szakszerű közléseket, ami arra mutat, hogy természetrajzi és történeti kincseinket, így ezeket is igyekeztek legalább röviden megemlíteni. A szamosfalvi gyógyfürdő, illetőleg a víz és az iszap még csak három évtized óta ismeretes, de ennek felfedezése és orvosilag gyógycélokra való felhasználása szinte a szemünk előtt történt és igen érdekes az összes körülmények tanulmányozása. Az algyógyi fürdőt, illetőleg a melegvíz-forrásokat, ezeknek gyógyító erejét már a rómaiak, sőt előttük a dákok is jól ismerték. Traján császár légióinak tagjai, akik visszanyerték egészségüket, feliratos köveket és kőszobrokat hagytak maguk után a környéken. Erről több helyen is megemlékezik Téglás Gábor, jelezve, hogy a germizárai „bélyeges" téglák közül leggyakoribbak a XIII. légió hálálkodó feliratai. Dácia előkelősége gyakran megfordult Germizarán, bizonyára a hévforrások kedvéért, s „a Collegium galatarum nevű
