Palla Ákos szerk.: Az Országos Orvostörténeti Könyvtár közleményei 38-39. (Budapest, 1966)

Zsakó István: Magyar kiválóságok és családtagjaik elmebajainak története

elbutult". Október 19-én a kórlefolyást látta és igazolta az akkori igazgató, Niedermann. 1879. március 18-án írják „a beteget három nap előtt étvágyhiány és levertség fogta el, ezenkívül csekély fokú folytonos láz lévén ma pedig már az arcán számos elszórt bárány himlő látható". Május 4-én „A betegnél a tüdőcsúcsok jó terjedelemben gümősen beszűremkedvék, genyes nyákos köpet van jelen, lázas mozgalmai különösen esti, exacerbatiókkal vannak, éjjeli folytonos köhögéssel zavartak. Étvágy dacára hogy mi baja sincs csak igen kevés táplálékot vesz. Emellett lábai kezdtek vizenyősödni, beszűremkedtek — általában a beteg testileg gyengült. Rendeltetett Chinin Lactucaiummal." 1879. július 21-én reggel hat és fél órakor meghalt. Dienes orvos és Bolyó elsősorvos (későbbi igazgató) írták alá a feljegyzéseket. Vörösmarty Mihály 1855. november 19-én halt el Pesten. Béla nevű fia átlagon felüli neves jogász volt, egy időben államtitkár is volt, végül a kúria másodelnöke. Leánya szellemi hanyatlását apja nem érte meg. A legnagyobb magyar költők egyike milyen mély fájdalommal látta volna beteg leánya sorsát. Elgondolhatta volna : „Eljátszottad már kis játékaidat" — majd a serdülő kor sok kedves emlékét gyűjthette fiatal leányálmokkal és végül teljes szellemi hanyatlással, szoborszerű külsővel, kikutathatatlan érzésvilággal bensejében elmúlni. Vörösmarty női alakjai, Szép Ilonka, a szőke Zolna, akinek halála Csák elmezavarát idézte elő, jutnak eszünkbe. A költőnek igaz barátja volt Deák Ferenc, akivel együtt jártak be vidékeket. Együtt hallgatták meg a falu nevezetes rögtönző verselőjét, aki bármiről és bármikor kívánatra rímes találó mondókát, verset szerkesztett. Honnan eredhetett Vörösmarty Erzsébetnél az elmebajra való hajlam apai vagy anyai vonalon? Vörösmarty mindig teljesen épelméjű, de érzékeny egyén volt, csak utolsó éveiben, érelmeszesedése következtében mutatkozott nála aluszékonyság, kedvetlenség, az alkotásvágy hiánya. Utolsó remeklésében felkiált: „Lesz még egyszer ünnep a világon!" a sok megrázkódtatás, csapás után. Utolsó nagy fellángolása tört felfelé, utána pedig kialudt a tűz keblében. A beteg kórrajzán a diagnosis a következő: őrültség, szerzett butaság. Most schizophreniának mondanák, a század elején dementia praecox stuporosa, karatonica. A kórrajz egyik érdekessége az,