Palla Ákos szerk.: Az Országos Orvostörténeti Könyvtár közleményei 35. (Budapest, 1965)

Kiss Ákos: Az 1831. évi kolerajárvány Pest megyében

A Budakörnyéki járásban Simontsits János főszolgabíró jelentése szerint szeptember 22-én szűnt meg teljesen a vész. A szerencsétlenséghez hozzájárult, hogy július 16-án Tótfalú tűzvésztől szinte teljesen elpusztult. A betegség lefolyására Pest megye lakosságának, orvosainak feljegyzéseiből jó néhány adatunk maradt fenn. Ezekre támaszkodva igyekszünk képet adni a járvány teremtette viszonyokról. A gyógyítás körülményeit Lenhossék Mihály helytartótanácsi tanácsos, országos ptotomedicus dolgozta ki segítőtársaival. Tekintetbe vette a már sújtott szomszédos keleti országok tapasztalatait, főként Galícia adataira támaszkodott (Bohnia város). A pesti egyetem orvosi karával naponta tanácskoztak a járvány idején, hogy szakadatlan értekezleteken munkálják ki a gyógymódokat, szemelőtt tartva az újabb értesüléseket is. Az orvosi kar véleménye szerint „e jelenvaló nyavalya orvoslásában semmi közönséges és meghatározott orvosló módot nem javaihat, minthogy azt leginkább az éghajlathoz, a beteg élés módjához, személyesi állapoijához 's más egyéb környülállásokhoz képest módosítani szükséges". A helytartótanács 10 pontban összefoglalt tájékoztatója volt természetesen az elvi kiinduló alap (Pest megyei kolera bizottság 23 086 sz. ismertetője). A betegség fennmaradt kóresetei oly gyorsan mentek végbe, hogy „a legkitelhetöbb szorgalommal is lehetetlen a beteget a bajnak első szakaszában találni... A veszedelmet nagyobbítják a népnek nagy rémülése, a rossz lakások, rossz gondviselés

1 a rendelt szereknek beadásában és alkalmaztatásában és különössen az orvosok hiányossága". Tasról halljuk ezt a komor hangú beszámolót, ahol pedig Schmidt János megyei orvos reggeltől estig szüntelenül járt és a betegek legtöbbjét egy-kétszer meg is tekintette. Az orvosok hiánya, bár a reformkorban már jóval nagyobb orvosszemélyzettel bír az ország, mint csupán néhány évtizeddel előtte, állandóan felhangzó panasz tárgya volt. A műveltebb rétegek, elsősorban a birtokos nemesség ragaszkodott az orvoshoz, több felé saját maga vállalva ellátásuk terheit, még a hivatalosan kiküldött orvosét is, amint azt a pilisi járásban Tinnyén és egyebütt láttuk. A nép már vegyesebb érzelmekkel nézett az orvosi segítség elébe. A gyógyítás nemcsupán a helytartótanács által adott irányelvek