Palla Ákos szerk.: Az Országos Orvostörténeti Könyvtár közleményei 35. (Budapest, 1965)

Kiss Ákos: Az 1831. évi kolerajárvány Pest megyében

szerint folyt. Felmerült a homeopatha gyógymód is, amely „a legszerentsésebb foganattal használtatott... az orvosok között fenn forgó minden tudományos vittatásoknak és vetélkedések félre tételek mellett egyedül tsak az emberiségnek megmentésére kellene minden iparkodásoknak... fordíttatni". Forgó György orvos előnyös véleménye ez a homeopathiáról, de a megye urainak is hasonlóan kedvező az ítélete erről. Hallunk Doctor Leóról, a görög származású orvosról, aki a homeopatha gyógyítás ismert képviselője itt, valószínűen a tinynyei Doctor Jakab közbirtokossági orvos rokona lehetett (6). Nem hiányzott a kuruzslás és a csodadoktorok sem. Tahy Károly főszolgabíró jelentéséből tudjuk, hogy Űjhartyánban Haulik János plébános is gyógyított. Lauter Mátyás tőle eredő felgyógyulását feltűnő esetként említették. A tiszabábolnai plébános Morvay János messzeföldön nagy gyógyító hírében állott (Pulszky Ferenc is említi), Űjhartyáni lelkésztársa is az ő eljárásai szerint tevékenykedett. Lauter Mátyás családjából azonban hárman gyors egymásutánban haltak meg. Ez annyira megrendítette a plébánost, hogy azonnal felhagyott a medicinális foglalatosságokkal, tevékenyen hozzájárult ahhoz (100 forinttal, szálassal, ellátással), hogy a helységbe orvos kerüljön. A közigazgatás egészségügyi óvintézkedései eléggé ismeretesek ezekből az időkből. A levéltárak máig is számos olyan levelet, hivatalos iratot őriznek, amelyek sűrűn vannak átszurkálva. A betegség lefolyása mind változékonyabban alakult. Ahol már kidühöngte magát, mintha enyhült volna, hogy azután újult erővel törjön ki. A vége felé azonban mindenütt enyhébb tünetekkel hagyott alább. Ezért a kolerát a közfelfogás hamu alatt lappangó parázshoz hasonlította, mely bármikor könnyen újra lobbanhat. A leírások általában a betegség lefolyását illetően sok epehányásról, epeszerű székletről számolnak be (innen napkeleti epekórság a neve is). A tüneteket többnyire igen egyformán írták le. Schmidt Jánostól ismerünk a többi között ilyen kórleírásokat (július 24). Dabon, ahol különösen súlyos körülmények között tört ki a járvány, a betegek többnyire meghaltak. E tekintetben jelentős különbségek voltak. A betegek nyelve rendszerint sárgás mocsokkal volt fedett, általános volt a sárga epés hányás, nagy fájdalommal kísért hasmenések, az elkékült végtagok görcsei, az arc hirtelen öregesre vál-