Palla Ákos szerk.: Az Országos Orvostörténeti Könyvtár közleményei 32. (Budapest, 1964)

Palla Ákos: A soproni ispotály gondnokának 1586. évi elszámolásáról

solidust fizetnek, de disznóherélésért már két solidus és 12 dénár jár. Feltehető, hogy az említett mészárossegéd leprás vagy vérbajos volt. Ezeket a betegségeket pedig abban az időben egymástól nem választották szét, de külön és nem a közös ispotályban kezelték vagy tartották őket. Ilyen leprosoriumról pedig Sopron esetében nincs tudomásunk, tehát emberünket, jelentős anyagi útravalóval felszerelve eltanácsolják, elküldik. „Benedict cipészmester kimutatása szerint a cipőkért, amelyeket az ispotálynak készített" fizetést eszközölt. Mindezekből az tűnik ki, hogy Sopron még ebben az időben nem rendelkezett kórházzal, hanem típusosán azzal az intézménnyel, amely szegényháznak vagy aggok menhelyének nevezhető, ahová az elöregedett emberek saját akartuktól függően bevonultak, rendelkezésre adva javaikat az intézménynek. Ez működésében hasonló a máig is meglevő nagyszebeni aggmenhely vagy aggok otthonához. Ha itt kórházszerű gyógyítás folyt volna, akkor kétségtelen módon helyet kap olyan igény kielégítése, amely bizonyos betegségek leküzdésével kapcsolatos, de annak gazdasági nyoma sem mutatható ki egy naptári év terjedelmén belül. Jó néhány haláleset, közöttük erőszakos okból származó is előfordul, s ez utóbbi gyógyításánál, ha az ispotálynak orvosa van, jelenlétét nem lehetne nélkülözni. Erre pedig még utaló látszat sincs. Tehát az látszik elfogadhatónak, amelyet kezdetben hangoztattunk, hogy itt egy gazdaságilag jól megalapozott aggmenházzal van dolgunk, és ezekből fejlődött ki az idők során a kórházi gyógyító és megelőző szolgálat. Ettől azonban esetünkben még évszázadok választanak el. Az ispotályban bekövetkezett halálesetek általában elkopott, elhasználódott öregemberek, vagabundusok és koldusok utolsó életritmusai. Az a szövegrész, amely a következőképpen intézkedik: „Az uraim parancsára elvezettettem egy sánta embert, aki egy ideig az ispotály előtt ült, Wolffsba, jutalmul adtam két solidust és útravalónak négy solidust" azt a szokást látszik alátámasztani, amely napjainkban, jóformán szemünk láttára ér véget, hogy a koldusok és nyomorékok templomok, kórházak környékén vertek és vernek tanyát. Érdekes szokásról, a hitelbe történő vásárlás tényéről beszél az elszámolás, amikor az állandóan visszatérő kiadások sorában a húsvásárlást rováspálca adatai szerint fizeti ki. A vincellérnek 12 rovásos, a mészárosnak pedig 5 rovásos pálc?. alapján fizet. <i Orvostörténeti Könyvtár közi. o 1