Palla Ákos szerk.: Az Országos Orvostörténeti Könyvtár közleményei 30. (Budapest, 1964)

Grynaeus Tamás: Gyógynövényárusok Szeged piacain

[2 ] előbb kirajzással (szomszédos tanyák, tanyaközpontok, Deszk, Püspökiele) próbáltak segíteni [3 ], s mikor már ily módon sem lehetett több földet meghódítaniok, a megélhetés más forrásai után néztek. Egyik ilyen lehetőség volt a meglevő földterület intenzívebb kihasználása paprika-, és gyümölcstermesztéssel [4]. Kiegészítő jövedelmet szolgáltattak a háziiparok (rongyszőnyegszövés, szappanfőzés) is. Harmadik lehetőségnek kínálkozott az időszakos elvándorlás (részes arató, téglavető, fuvaros, kubikus: nem hiába emlegeti együtt a szólás a dorozsmai embert és a talicskát) és a falun kívüli tartósabb munkavállalás (vö. a szólással: „Szeged,, város meghóna, ha Dorozsma nem vóna: ölátja szénává, szalmává szógálóleánnyá") [5]. Végül: az említett gazdaságföldrajzi és népesedési okok miatt felelevenedtek a hagyományos gyűjtögető ősfoglalkozások : nagyobb méretű és jelentősebb jövedelmi forrássá vált az addig inkább csak házi szükségletre végzett „gyűjtögetés" (gyógynövény, pióca, széksó). Bár ez utóbbi kettő — első pillanatra — retrográd folyamatnak látszik (letelepült életmód helyett vándorlás; földművelés helyett gyűjtögetés), valójában mégsem egészen az. A vándorlások a világlátás, tapasztalatszerzés, az „új"-ért való fellelkesülés jó alkalmai is voltak. A gyűjtögetés révén bepillanthattak a modern gyógynövényipar-, és kereskedelembe; mint kicsinyben is árusítók pedig szorosabb kapcsolatba kerültek a várossal, a városi élettel. Ezek az érintkezési alkalmak — minden bizonnyal — ösztönzőleg, termékenyítőleg hatottak szellemi és gazdasági életükre egyaránt. A gyűjtögetésről szólva régi hagyományokról, és azok feléledéséről beszéltünk. Vizsgáljuk meg, mennyiben igazolják ezt a megállapítást a szájhagyományok és a történelmi adatok. Sztriha ezt írja a XVIII. sz. végi időkről: „Székfű virág nagy mennyiségben termett Dorozsma környékén, ezt mázsaszámra szedték össze a község nagy szikes területein és vitték más vidékre is gyalogosan, kocsikon. Mindefelé árulták a füves asszonyok..." [6]. „Orvosnak az I TíO-es években híre-hamva sincs Dorozsmán. Ha megbetegedett valaki, a javasasszony volt a doktor és patikárus egy személyben. Nála minden bajra lehetett gyógyfüvet és kenőcsöt kapni. Faluról falura jártak ezek a javasasszonyok és árulták a különféle gyógyfüveket" [7].