Palla Ákos szerk.: Az Országos Orvostörténeti Könyvtár közleményei 29. (Budapest, 1963)

Erdősi Laura: Wernher: De admirandis Hungáriáé aquis (1549)

A török dervisek A törökök mosakodásai lála után azon helyen temettek el és vallásos tiszteletben részesítenek. A dervisek a törököknél ugyanazok, mint nálunk a szerzetesek. Koldulásból élnek, szokásuk, hogy szeretett vallásuk tanítása szerint sanyargatják testüket. Ezt némelyek úgy teszik, hogy tüzes vassal sebhelyeket égetnek belé, mások éles ollóval belevágnak, ismét mások mindkét módon. Teszik pedig ezt annál gyakrabban és kegyetlenebbül minél szentebb és vallásosabb akar lenni ki-ki közülük, vagy azt óhajtja, hogy annak tartsák. Bizonyos, hogy a különbség és a szentségre törekvés a ruházatban is megmutatkozik köztük. Egyesek ugyanis fehér bokáig érő vászonruhát viselnek, lábbelit hordanak és fedett fővel járnak. Mások mezítláb és fedetlen fővel, sőt a testük is csaknem mezítelen, kivéve annyit, amennyit két nyersbőr bárányvagy kecskebőr fed. Ezek egyike elölről, a másik hátulról lóg le a vállukról. Olyanok is vannak, akik egyetlen irhával csupán testük szeméremrészeit takarják be, a többi mezítelen. Az indiai yogik maradékainak tekintenéd őket. Ezek ugyan nem tartoznak a forrásokról szóló elbeszélésembe, de, ha már ide lyukadtam ki, mit tesz, ha a törökök mosakodásairól is hozzáfűzök valamit? Valamint a törökök minden vizet, Isten legfőbb ajándékaként nagyon tiszteletreméltónak tartanak, úgy különösen az élővagyis folyóvizeket. Mégpedig azok miatt a gyakori mosdások miatt, melyeket napjában többször is, nem csupán a testi szenny lemosására, hanem a bűnök engesztelésére is szoktak végezni. Ezt kétségtelenül más nemzetek szertartásaiból vették át, akiknél még a vízzel való meghintés is az engesztelő szertartások közé számított, így hajdan Rómában a Capena-i, később