Palla Ákos szerk.: Az Országos Orvostörténeti Könyvtár közleményei 28. (Budapest, 1963)

Kulcsár Imre: Adatok Moson megye feudális korának egészségügyi történetéhez

községet jelölte ki [268]. De mint már más helyen említettük, ilyen beteg katonákat gyűjtő és gyógyító hely volt Nezsider is [269]. A városi ispotályba általában tehát csak olyan elöregedett és kihangsúlyozottan magyaróvári polgárjoggal bíró egyéneket vettek fel, akiknek sem vagyonuk, sem eltartójuk nem volt. Ezért vették fel teljesen ingyenesen pl. Herlin Anna Mária helybeli polgárnőt öregsége és betegsége miatt az ispotályba [270], vagy ugyancsak szegénységük és munkaképtelenségük folytán Posch Mártont és feleségét [271]. A városi ispotályban azonban nemcsak teljesen szegények voltak, hanem - és ez sokszor elég tekintélyes számra rúgott, persze a férőhelynek megfelelően - olyan elöregedett és rokontalan, vagy gondozóval nem rendelkezők is, kiket némi vagyonuk felajánlásáért vagy pedig valakinek tartásdíjfizetési kötelezettsége alapján vettek fel gondozásra. Hogy néhány példát lássunk is: 1729-ben Fenevaldtné lucsonyi lakos 212 forintot adott az ispotálynak azzal a kikötéssel, hogy ott holtáig eltartásban és gondviselésben részesüljön [272]. Gernsthaus Katalint, aki eddig Enstberger György János óvári polgárnál volt alkalmazásban, és akiért nevezett évi nyolc forint tartásdíj fizetésére kötelezte magát, a tanács felvette a menházba [273]. Ugyancsak felvételt nyert Tábor Mihályné született Tóth Zsuzsanna, ki 220 forintnyi készpénzét adta át a spitálnak [274]. 100 forintot kitevő örökségét ajánlja fel Markoványi Erzsébet is, ha felveszik [275]. Igen gyakori eset volt az is, hogy a jobb módúak a náluk szolgált és kiöregedett cselédjüket az ispotályban helyezik el némi évi tartásdíj lefizetése ellenében. Már az említett és a múlt században történt Hochburg-féle „Bürgerspital" alapítványnak is az egyik kikötése az volt, hogy az alapítványi helyre elsősorban a család kiöregedett cselédjei jöjjenek számításba a felvételnél. Ilyen kiöregedett cseléd felvételét látjuk 1797-ben, amikor egy Weiner nevű sótiszt felesége arra kötelezi magát, hogy ha Hammer Margit nevű szolgálóját a lazaretbe felveszik, úgy nevezettet élete fogytáig élelemmel fogja ellátni [276]. Végeredményben csak ingyenes lakást kért. Persze igen gyakran előfordult, hogy hely hiányában nem tudta a város a rászorulót felvenni. így járt a többi között Moser Anna, egy óvári polgár leánya, aki bár öreg, beteges és vagyontalan volt is, hely hiányában nem vették fel [277]. A következő évben ellenben,