Palla Ákos szerk.: Az Országos Orvostörténeti Könyvtár közleményei 28. (Budapest, 1963)

Kulcsár Imre: Adatok Moson megye feudális korának egészségügyi történetéhez

mivel halálozás folytán öt hely megürült, minden további nélkül három rászorulót felvettek, mégpedig Buchschmidt Andrást és feleségét, valamint Hebenstreit Rozáliát [278]. Királyi rendelet folytán összeírták a megyében levő ispotályokat, s egyben azok helyzetéről részletes jelentést kértek. Ebben az időben (1784-ben) mindössze három olyan ispotály volt a megyében, az óvári, a miklósfalusi és a nezsideri, mely nemcsak menház, hanem egyben kórház is volt. A jelentés, illetve a kimutatás alapján az ispotályok helyzetéről a következőket tudjuk meg: az óvári ispotály épületét az. alapítványi összegek kamataiból tartották fenn. Itt érdekes ellentmondás van a jelentés és a kimutatás között. A jelentés szerint a szegények házát, azaz az ispotályt senki sem alapította és csak a polgárok jóvoltából van egy ház erre a célra, már réjen. (Űgy látszik a jelentés írója mitsem tudott pl. a Hochburg-féle alapítványról, illetve házadományozásról.) Ugyanekkor a kimutatásban alapítványként két összeg is szerepel, mégpedig egyszer 4386 forint 10 Kr, melynek kötelezvénye a győri káptalannál van elhelyezve és egy 700 forintos alapítvány, amelynek kötelezvényét a város őrzi. Közbevetőleg itt meg kell jegyeznünk, hogy a kérdéses 4386 forint 10 Kr-os alapítványt a város szülötte, Hermann József győri kanonok tette még 1766-ban kelt végrendeletében kikötvén, hogy annak élvezetében elsősorban egyházi személyek részesüljenek [279]. E végrendeletben foglaltakat a megyei hatóságokhoz megerősítés végett csak 1785-ben mutatták be [280]. Az alapítványoknak azonban csak a kamatát használhatta fel a város, ez évente 5% kamattal 254 forint 18 Kr-t jövedelmezett. Az alapítványon kívül más jövedelme az ispotálynak nem volt, olvassuk a jelentésben, csak amit az ispotály szegényei, különösen nagyobb ünnepek előtt összekéregettek, és ez évente kb. 60 forintnyi összegre rúgott. Mivel azonban az így összekoldult összeg nem volt elég, a szükséges különbséget Magyaróvár városi pénztára, illetve az esetenkénti jótevők fedezték. Könnyítést jelentett még az ispotályok anyagi helyzetén az a szokás is, hogy a polgárok vagy feleségeik egyszer-egyszer, különösen ünnepeken magukkal vittek egy-egy szegényt és azt megvendégelték. 1784-ben az ispotálynak négy állandó, pontosabban teljesen ingyenes lakója volt, két férfi és két nő. Ruházkodási költségeikre a város évi 20 forintot, lábbelire pedig tíz forintot költött. A négy szegény eltartása egy évben 120 forintba került.