Palla Ákos szerk.: Az Országos Orvostörténeti Könyvtár közleményei 27. (Budapest, 1963)

Dr. Miskolczy Dezső: Juhász Gyula betegsége és halála

Bor, mákony, bódulat csak azért kellett a költőnek, hogy elmúljon rossz közérzete vagy kínzó szorongása. Emlékeztetett arra, hogy bár az ismételt klinikai kezelések során aránylag nagy ópiumadagokat szedettünk a beteg költővel, nem lett sohasem ópiumevő, és később sem vágyott az ópium bídótó hatása után, sőt a kúrák alatt néha a fejnyomását is az ópiumnak tulajdonította. A költő többször is azzal vádolta magát betegsége alatt hogy a sok borivással tette magát tönkre. Javulás idején pedig elmondta, hogy azért fogyasztotta a bort, mert az megszabadította a kínzó gátlásoktól, rossz közérzetétől. A bornál is erősebb italt rendszeresen nem is fogyasztott, amint ezt a kórtörténeti feljegyzésekből olvashattuk. A hosszantartó alkoholfogyasztásnak nincs is semmi jelentősége az ő betegségének kialakulásában. Régi jó barátja, Móra Ferenc — akire gyakran és szívesen emlékezik vissza, s neki szól első üzenete is az „utolsó szüret" verseiben — 1917 áprilisában írta egyik levelében, arra a hírre hogy a pesti klinikára került: „Azt mondják, a mérhetetlen és soha kielégülni nem tudó ambíció betege. Ez is lehet, de nekem más elméletem van róla, és gondolom, az az igaz. Azt hiszem, a nő után való mérhetetlen vágy és a nőhöz való közeledni nem mérés betege. Serdülő gyermek maradt máig, iskolás példa." („Móra Ferenc levelesládája", Szeged, 1961.) Juhász Gyula lelki válságaiban a nő biztosan igen mélyreható tényező lehetett. — Fiatalkori rövidzárlat-cselekmények hátterében sokszor szerepel szerelmi csalódás. Juhász Gyula betegségének azonban nem ez volt a végső oka. A végső okot a költő helyesen ismerte fel, és meg is írta elég sokszor „önarcképeiben", amikor a régi fényképek között atyjának az arcképét nézegeti, az atya sorsa a magáét is eszébe juttatja. így búsong: És én vagyok, sötét költő, fia Kin nem segít se asszony, se imádság, Az élete, neuraszténia. (Fotográfiák, 1918) 13* 195