Palla Ákos szerk.: Az Országos Orvostörténeti Könyvtár közleményei 27. (Budapest, 1963)
Dr. Miskolczy Dezső: Juhász Gyula betegsége és halála
Juhász Gyula idegrendszerének a teherbíró képessége kezdettől fogva csekély fokú volt. A gyenge „művészi" idegrendszeri típusnak volt a szenvedő képviselője. Elődeitől kapott lelki alkatára szomorú teher nehezedett, a melancholiára való hajlam. Atyja szintén depressziós volt, és tényekkel eléggé bizonyított az, hogy a melancholiában az átöröklésnek döntő szerepe van. Vitathatatlan, hogy Juhász Gyula életsorsának kedvezőtlen alakulásában, és így bánataiban is a külső környezeti tényezőknek is igen nagy a jelentősége; az ő rendkívül érzékeny lelki egyensúlya olyan környezeti behatásokra is aránytalanul nagy kilengésekkel reagált, amelyek a pavlovi erős típusú idegrendszer birtokosának lelki egyensúlyát kevéssé, vagy alig ingatták volna meg. De éppen ez a finom műszer tette képessé Juhász Gyulát olyan behatások érzelmi feldolgozására és költői kivetítésére, amelyek a nem-művész lelkében sokszor alig hagynak nyomot. De mindez még csak az érzéki behatásokra és azok érzelmi jegyének feldolgozására, a reakciós módra vonatkozik. Az érzelmek serkentői vagy színezői a műalkotásnak. Az élmények és érzelmi kísérői a művészben, a költőben lényegbe hatoló gondolatokat, lelkesítő eszméket, szívet melengető hangulatokat érlelnek, amelyekből az alkotó elme, a kifejezés eszközeivel, a szó, az ecset, a véső segítségével műalkotást formál. Erre az emberi nem kiválasztottjai, a tehetségek, a lángelmék képesek. Juhász Gyula ilyen elmének volt birtokosa. A sok szenvedés részvétet kelt és tiszteletet ébreszt. De nem azért nagy a költő, mert sokat szenvedett — mert szenvedni mi egyszerű emberek is tudunk, csak a panaszunk legfeljebb elhaló feljajdulás marad egy-két hozzánk közelálló számára —, hanem azért, mert egyéni életének küzdelmeit és vívódásait oly egyetemes és művészi formába tudta öltöztetni, amit csak szellemi nagyságok tudnak elérni. Juhász Gyula panaszos felsóhajtásai csak csekély részét teszik ki az ő életművének, de rajtuk keresztül ismerjük meg az embert, a mű alkotóját, akinek helyét az irodalomban a mű egésze fogja meghatározni, ha az egyszer teljességében előttünk áll. Elérkeztünk az utolsó kérdéshez:
