Palla Ákos szerk.: Az Országos Orvostörténeti Könyvtár közleményei 27. (Budapest, 1963)

Dr. Miskolczy Dezső: Juhász Gyula betegsége és halála

— mondja biztatásra —, azért nem akar sétálni. Továbbá, mert nincs semmi értelme. Az evésnek sincs semmi értelme. Magaviselete érzéscsalódásokra nem mutat — olvassuk tovább a kórtörténetben. Ilyenre eddig sem volt soha gyanú. A korábbi kórleírásokban szereplő éjszakai kellemetlen, riasztó élmények, hogy magát halottnak érezte, mindig álomközi állapotban jelentkeztek; ezek ebben a betegségben előfordulhatnak ugyan, de kórjelző jelentőségük nincs. Régtől fogva vannak ilyen álomközi élményei: Az ágyra nézek. Álmodom. Nagyon fáradt vagyok! Ki fekszik ott az ágyamon? Egy nyíltszemü halolt! Mit akar? Vére még tüzel És szeme még raggog, I.áztál piros még homloka! Most látom: én vagyok! (Én is meghaltam, 1907) Észrevevése, felfogása jó, csupán gátoltsága folytán nem felel gyorsan; általában nem szívesen válaszol. Magát betegnek érzi, de állapotát tévesen értékeli. Gyógyíthatatlan elmebetegnek tartja magát, aki teljesen elvesztette szellemi frissességét. Szerinte paralysis progresszivában szenved Nyomott hangulatában minden külső esemény is fájdalmas benyomást kelt benne. Ez a gátoltsági állapot február 15-ig nem változik codein szedésére sem. A fejfájás is szünet nélkül kínozza. Csak 1933. február 15-én enged annyira, hogy lemegy sétálni betegtársaival, amit eddig megtagadott. Beszélget a társaival, gramofont is hallgat velük. Testsúlya gyarapodik: 53 kg a legutóbbi 49,50 kg-hoz képest. Ettől kezdve lassan, fokozatosan enged a depresszió. Még panaszkodik ugyan „dysarthriáról" és beszédében valóban van is valami elmosódottság, ezt azonban a betegségével együttjáró gátoltságnak tulajdonítjuk, mivel az évek során többször ismételt serológiai vizsgálatok a beszédzavar szervi eredetére vonatkozólag semmi támpontot nem nyújtanak. Az a gyanúnk is már többször felmerült, hogy olvasmányainak hatása alatt önmagán keresi és állapítja meg nem létező betegségek tüneteit. 12* 179