Palla Ákos szerk.: Az Országos Orvostörténeti Könyvtár közleményei 26. (Budapest, 1962)

Dr. Raffy Ádám: Blandrata György olasz orvos és a XVI. századbeli Erdély közegészségügye

tartottak fent polgári közösségek kórházakat és szegényházakat. E már meglevő kórházakkal léptek aztán kapcsolatba a keresztes szerzetesek, elsősorban a Szent Lélek-rend tagjai. Nagymértékben hozzájárult ehhez, hogy a magyar királyok minden támogatásukkal elősegítették az olasz szerzetesek betelepülését. Az első ismert vonatkozó okirat 1292. június 24-én kelt Szebenben, ahol a Szent Lélek-rend szerzetesei a városi tanácstól házat kapnak a szegények, idegenek és nyomorékok istápolására. A szebeni kórház ismeretlen okokból a XVI. század folyamán ismét a polgári hatóságok kezére kerül, s a besztercei kórház, amelynek 1295-ben Péter erdélyi püspök egy falut adományoz, ugyancsak a XIV. században gazdasági kapcsolatba jut a város elöljáróságával. A királynő székhelyén, Gyulafehérvárott is talál már Blandrata kórházat, amelynek megalapítása az ő odajövetelét száz esztendővel előzte meg. Ugyancsak állott már kórház Meggyesen (1487), Marosvásárhelyen (1510) és Segesvárott. Kolozsvárott 1559-ben két kórház működött: a Szent Lélek-kórház és a Hiób Patriarcha kórháza. Váradon, a már említett Scolari püspök idejében működött a Johanniták kórháza, a közeli Telegden pedig a bencések ispotálya. A bencések általában egyre intenzívebben kapcsolódtak be az erdélyi közegészségügybe. Központjukkal, Monte Cassinóval állandó összeköttetésben állván, onnan kapták a kéziratos medicinái útmutatásokat. Közelebbről meg kell vizsgálnunk e kórházak belső szervezetét és a gyógyító munkát. A leprosóriumokról tévesen szólnak egyes orvostörténészek a legrégibb erdélyi kórházakkal kapcsolatban. Erdélyben ugyanis a XV. századig nem volt leprosórium, mert ez időpontig e betegség is ismeretlen volt ott, s e korig még a neve sem fordul elő sehol. Későbben, a városfalon kívül, izolálva találjuk őket, csakúgy, mint bárhol másutt Európában. A hospitálok és xenodochiumok, tehát a szó szoros értelmében vett kórházak, ha nem is voltak mind kolostoriak, de mindegyiknek papi személy állott az élén. A kolostoriak elsősorban a beteg szerzetesek, zarándokok és utasok elhelyezésére szolgáltak. Az azilumokba viszont öregeket, de gyermekeket is