Palla Ákos szerk.: Az Országos Orvostörténeti Könyvtár közleményei 24. (Budapest, 1962)
Dr. Reinhold F. G. Müller: Az indiai sebészetről
ugyancsak c szakkifejezés, dhatu (,) szerepel e hetes sotozat megjelölésére. Feltételezve tehát, hogy ,,ez (a keringés) a vérmennyiség növekedésétől vagy csökkenésétől függött", betegségeknél a szél, epe és nyálka által elrontott 1 ' 1 ' vér eltávolításának szükségessége igazolta az érvágást. Ezt kétféleképpen eszközölték: pracchana, azaz sebzés 1 " és siravya, azaz dhana, azaz ércsapolás vagy érátfúrás 68 útján. Életfontosságú pontok 69 - véredények (sira), inak 70 és csontilleszkcdések 71 - az éles műszerrel vagy késsel elkerülendők. Az ércsapolási tilalom (upahan) ellenmond annak, hogy a kitűzött cél éppen az „ércsapolás" volt. A kommentátor is csupán a pracchanat 6 ' magyarázza, feltételezhető tehát, hogy az „ércsapolás" itt alaptalanul került bele a szövegekbe, amelyekben később nem is említik. Az ellenmondások tisztázását a SuS sárira 0 7-ben, az ún. érrendszer indiai értékelésénél találjuk meg. Az összes erek (sira) a köldökből erednek; ez a tan összhangba hozható a számottevő testrészek leírásának'- embriológiai irányzatával. Nemcsak a vérereket sorolják fel, hanem azokat is, amelyekben szél, epe és nyálka buzognak fel (kupita, bajtokozó hatóerők). E csatornák számát - melyek a testben mint egy mezőn vagy kertben, szétágaznak - hétszázra becsülik. Ezekhez járulnak a sárira 0 9 szerint fúvócsőszerű „erek" (e megjelölésből „artériákra" következtethetünk), melyek párosan helyezkednek el, minden oldalon egy-egy s bennük található a hét dhatu, 65 Mint látjuk, e sajátos tanok egyéb modern anatómiai fogalmakkal nem hasonlíthatók össze. Az úgynevezett erekről szóló tanhoz hasonlóan ugyancsak különös az a körülmény is, hogy a két fejezet közé illesztették be az érvágásra (siravyadhavidhi) vonatkozó utasítást, nem pedig a terápiáról szóló legfontosabb fejezetbe, habár néha itt is utalnak rá. Lágy, húsos részeknél - a sárira 0 8,9 tanúsága szerint - érvágó késként a vrihimukhat, a rizsszemcsúcsot /,! használták; kemény, csontos részeknél a kutharikat, a fejszeformájút (melynek szélessége félhüvelyk, olyan mint egy marhafog). Részletes leírások után 74 megjelöli az érvágásra alkalmas pontokat a fejen, karokon és lábakon. A fogószerszámokat (yantra) kötések egészítik ki, melyeket négy hüvelyknyi szélességben kell a tervezett bevágás fölött alkalmazni. Habár az indiaiak a vérkeringésről, a tudomány mai állásából ítélve,
