Palla Ákos szerk.: Az Országos Orvostörténeti Könyvtár közleményei 24. (Budapest, 1962)

Dr. Reinhold F. G. Müller: Az indiai sebészetről

bepillantást nyerünk Kautalya-'

7 Artbasastra')ában. Ebben (prak° 150-152) először metsző- és fogóműszereket, majd egészséget-helyreállító

;xS orvosságokat és (kötöző)-szereket említ az egészségtannal foglalkozókkal

59 kapcsolatban, akiket tábori orvosoknak kell tartanunk. Tábori orvosi tevékenységet kellett a herceg udvari orvosának is kifejtenie, ha a sereg „indulásra kész" volt, amint azt a SuS sutra

0 34. szakaszában olvashatjuk;

60 az orvosnak kötelessége állandóan a herceg közvetlen közelében tartózkodnia. Sebészi munkájáról nem közölnek részleteket, kiderül azonban, hogy működése párhuzamos, sőt bizonyos mértékben alávetett volt az elöljáró papénak (purohita). Ez az értékelés kiterjed a medicinára általában (ld. Atharvaveda) ; ayurvedanak, azaz élettudománynak, a Veda részének

01 nevezik, a 15. szakasztól kezdve párhuzamba állítják az orvost és a papot, de itt sincs ellentét az orvos, ill. sebész, valamint a pap feladatai között. Hozzértők - tehát a seborvos és a pap - feladata volt a herceget a gyógynedvekkel (rasa) és a gyógyító énekekkel (mantra)

62 óvni, valamint a mérgezéstől is védeni, amitől állandóan féltek. Hasonló alkalomból a Mahabharata XII, 69, 59 négyféle orvost említ, akik a Nilakantha nevű kommentátor szerint méregtől (visa), nyilaktól (salya - sebészileg értve is), betegségektől (roga) és gonosz rémektől (krtya) óvják meg az embereket. A seborvosi tevékenység fejlődésének feltételei között példaképpen az érvágást említik a SuSban először a sutra

0 14. szakaszában, a vérről szóló tan keretében (ld. 34) raktamoksana, azaz „vértőlmegszabadító" néven, minekfolytán azt a benyomást kapjuk, hogy a vért rossznak tekintették. Ennek alapjait megtaláljuk már a védikus áldozatokról vallott nézetekben; a vért ellenségek és szörnyek ellen használták fel.

6

'

1 Erre vezethető vissza az, hogy a sutra

0 1, 37 (és más szövegek is) a vért az „egészséghiány" negyedik tényezőjeként említik a szél, az epe és a nyálka után. Ezzel szemben a vér-tanról szóló szövegben a vért mint az élet hordozóját értékelik, mégpedig fiziológiai magyarázat alapján. A 4. szakaszban olvassuk a feltevést, hogy a tápnedvet a májban és a lépben (e szerv említése talán nyugati hatásra vezethető vissza) a meleg vérré pirosítja, amely azután sorban hússá-zsírrá-csonttá-velővé-csírává változik át. E fokozatokat „dhatu"-nak nevezik, mert „fenntartják a testet", a 20. szakaszban olvasható összefoglalás szerint. Az összes gyűjteményes művekben