Palla Ákos szerk.: Az Országos Orvostörténeti Könyvtár közleményei 24. (Budapest, 1962)

Dr. Berndorfer Alfréd: A veleszületett rendellenesség pathogenesise történelmi szemléletben. IV. rész

gén okokat kell a legmesszebbmenőkig keresnünk még akkor is, ha a rendellenesség öröklődöttsége minden kétséget kizáróan bizonyítható. Ma már annyi exogén okot ismerünk, és feltételezünk, hogy mindegyiket szükséges kritikailag elbírálni. Láttuk, hogy a különböző kutatók már a régebbi időkben is sokféle okot tételeztek fel. A múlt század közepe óta, az ismeretek bővülésével új rendszereket, elméleteket és szemléletet kellett felállítani, jóllehet az addigi helyes megfigyeléseket és tapasztalatokat is fel lehetett és kellett használni, sőt ezek alapul szolgáltak a további kutatás számára. Wolff, Blumenbach, Meckel, Baer, Geoffroy St. Hilaire és még sok más tudós haladó munkásságára volt szükség ahhoz, hogy az új szemléleteket kialakíthassák. Augustus Förster i86i-ben megjelent „Die Missbildungen des Menschen" című könyvében már új szellemben fejtegette a patogenezis kérdését, ö az első, aki bizonyítékokkal alátámasztva határozottan állítja, hogy nemcsak az anya, hanem az apa is okozója lehet a gyermek világrahozott rendellenességének. A rendellenesség okait két nagy csoportba foglalja össze: i. a szülők befolyása és 2. mechanikus okok. A szülők befolyása az öröklődésben nyilvánul meg, mégpedig vagy a pete- és ondósejt betegsége, vagy a szülők betegsége, vagy az anyai „megcsodálás" következtében. Ez utóbbi okot, mint már előzőleg említettük, Förster döntő érvekkel és bizonyítékokkal végleg elvetette, annyira, hogy utána számottevő tudományos munkákban ez a patogenetikus ok már nem is fordul elő, csak mint történelmi kuriózum. Förster az érdeklődésre vonatkozólag kifejti, hogy mind az apa, mind az anya defektusát a gyermek örökölheti, de csak igen kis számú rendellenesség öröklődik és főleg csak azok, amelyek egyes kis testrészeket érintenek. Ezek szerint a nagyobb és súlyosabb defektusokat nem tekinti öröklődőiteknek. A klinikai tapasztalat Förster állítását nagymértékben alátámasztja, amit azzal is magyarázhatunk, hogy súlyos defektusban szenvedő szülők vagy fogamzásra képtelenek, vagy a magzat olyan korán pusztul el, hogy rendellenességét legfeljebb részletes szövettani vizsgálat mutathatá ki. A sebészklinikai gyakorlatban öröklötten csak ajak-szájpadhasadást, kéz- és lábrendellenességeket látunk nagyobb számban. Súlyos agyi, pszichikai defektusokat, amelyek csak a születés utáni későbbi korban