Palla Ákos szerk.: Az Országos Orvostörténeti Könyvtár közleményei 20. (Budapest, 1961)

Palla Ákos: Magyarországi betegellátás a XI. században

sainak bőségétől függ. Tekintve az alsószintű karsztvizek nagy hozamát, e város kútjai századosak a hagyomány csillogásában és az oklevelek bizonyítható valóságában. Azt kellett tehát megállapítani, melyik az a forrás vagy kút, amelyik vizsgálódásunk szempontjából szóba jöhet. Minden esetre az, amelyik a legtávolabb állhatott lakott helytől, mivel első feltevésünk szerint is az oklevélben szereplő puteus leprosorum egy kiközösített leprás telep kútja lehetett. Ilyen bővizű kút adódott a várostól kb. két kilométernyire, a nagy út mentén, a Séd patak völgyében. Neve Aranyos-kút, s miként a régi emberek mondják, állandóan bő vize van. 30-40 méter magas karsztos sziklák karéjában, védett dél-délnyugati irányban fekszik, a környezet emberi lakásra alkalmas, mentes az északi szelektől. Az összes körülmények figyelembevétele mellett ez a kút volna a puteus leprosorum. Azonban századokra visszamenőleg Aranyos-kút nevet visel, nyilván mivel bő víztükrén állandóan csillogtak a napsugarak. Tekintve nagy vizbőségét, a közelmúltban, néhány évvel ezelőtt az erősen fejlődő Veszprém város vízellátásába bekapcsolták és akkor, midőn helyszíni megállapításunk történt, a napfény már egy modern, vasbeton gyűrűvel ellátott vízgyűjtőn kereste a múltat. A terep nem mondott ellent feltevésünknek, a Séd patak völgyében lakhattak a kiközösített leprások, erre minden feltétel megvolt. Viszont az azonosítás nem hozta meg a kívánt eredményt, s mivel az eddigiek nem támasztották alá elgondolásunkat, újabb levéltári kutatást határoztunk el, amelynek eredménye ezután véglegesen eldöntötte a kérdést. Veszprém városára vonatkozó földesúri joghatóság egyik vitás ügyében Padányi Bíró Márton püspök és a káptalan között 1749. május 16-án kötött egyezség megállapítja a káptalani városrésznek a püspöki városrésztől elválasztó határvonalát. Ez az okmány a következőket adja elő. Az idők viszontagságai szinte teljesen elpusztították a határjeleket. E régi határjeleken azokat érti az egyeséglevél, amelyeket László 1802-es évi diplomája, a „Metales S. Ladislai regis" tartalmaz és ezekről szólva a következőket mondja: „Ex omnibus attamen inibi assignatis signis Basilica Sanctae Margarétáé in antiquis suderibus