Palla Ákos szerk.: Az Országos Orvostörténeti Könyvtár közleményei 19. (Budapest, 1960)

Dr. Izsák Sámuel: Váradi Sámuel (1773—1857) Enyed város és Alsó-Fehér vármegye egykori orvosának élete és tevékenysége

Sámuelt ezer elszakíthatatlan szál fűzte Erdélyhez, s ez a bensőséges kapcsolat könyvében is kifejezésre jut. Váradi erdélyi születésű volt, s csak bizonyos adott körülményeknek tulajdonítható, hogy könyvét Bécsben nyomtatta ki. Művét egy erdélyi főúrnak ajánlotta, tudományos levelezése, amelyet a XX. fejezet foglal magába, csupa olyan levelet tartalmaz, amelyeket Váradi egyes erdélyi orvosokkal (Szotyori Józseffel és Bod Elekkel) váltott és amikor azokról az orvosokról beszél, akik a himlő elleni oltás népszerűsítése körül érdemeket szereztek, 16 erdélyi orvos (Pataki Dániel, Eckstein János, Nyulas Ferenc, Barra Imre, ifj. Mátyus István, Kovács Antal, Szotyori József, Barbenius Benjámin, Szabó András, Bod Elek, Bachner, Kovács László, Sós Márton, Graeff, J. Ch, Friedenreich, Öry Fábián László) nevét említi, rníg Magyarországról csak 9 orvos nevére hivatkozik. Váradi magyarországi kapcsolatai általában elég gyengék voltak. Egyébként a müve megjelenéséről közzétett hirdetményből is kitűnik, hogy a szerzőnek kevés ismeretsége volt Magyarországon s emiatt könyvét ott mindössze 6 városban árulták, míg Erdélyben 9 városban volt kapható.'

11 Váradi könyve Erdélyben nagy elterjedtségnek örvendett, s alig volt jelentősebb magánkönyvtár, amelyből hiányzott volna, az iskolai, egyházi vagy egyéb intézményi könyvtárakról nem is beszélve. Könyvét mindenekelőtt Erdélyben olvasták, míg Magyarországon viszonylag kisebb érdeklődés nyilvánult meg iránta. Amint láttuk, bécsi tartózkodása éveiben Váradi még egy orvosi ismereteket népszerűsítő munkát jelentetett meg, mégpedig J. G. Baer (1763-1821) neves bécsi szemész professzor „Pflege gesunder und geschwächter Augen (Bécs, 1800)" című könyvének magyar fordítását. A fordítás Váradi hozzáértését dicséri. E munka kiadása feltétlenül szükséges volt, figyelembe véve a hiányos egészségügyi nevelés követelményeit, és a mindjobban terjedő szembetegségek méreteit. Váradi szerencsésen választotta meg a lefordítandó munkát, amely feltétlenül hiánypótló volt a korabeli orvosi irodalomban. Minthogy fordításról van szó, úgy gondolom, hogy nem követek el mulasztást, ha eltekintek annak részletes ismertetésétől, s csak azokra a vonásaira térek ki, amelyek említésre méltóak.