Palla Ákos szerk.: Az Országos Orvostörténeti Könyvtár közleményei 18. (Budapest, 1960)
Dr. Földes Vilmos: Szemelvények a magyar igazságügyi orvostan történetéből
ságszolgáltatás felismerte, hogy az eleje kerülő esetek nagyobb részében nem igazodhat el az orvostudomány segítsége nélkül, másrészt az orvostudománynak is el kellett érnie egy olyan fejlődési fokot, amelyen a kívánt segítséget kielégítő mértékben meg is tudta adni. Ugyanakkor azonban az orvostudomány is igyekezett az elért haladás eredményeit értékesíteni az igazságszolgáltatás javára. Nem tagadható, hogy az orvosi felvilágosításnak milyen lényeges szerepe volt bizonyos bűncselekmények, pl. gyermekülés, természet elleni fajtalanság stb. kegyetlen büntetésének enyhítésében. Az igazságügyi orvostan feladatát, jelentőségét a régebbi munkák között talán legjobban Kováts Mihály határozta meg „Medicina Forcnsis vagy Orvosi Törvénytudomány" c. 1828-ban megjelent könyvének előszavában, amikor a következőket írja: „Az Orvosi Törvénytudomány magába foglalja azokat az orvostudományból és természettudományból való tanúságokat (doctrinákat), melyek az egyházi - polgári - és büntetőtörvényekben előforduló kétséges kérdéseknek megvilágosíttatásokra és meghatároztatásokra múlhatatlanul szükségesek." Természetesen e munka keretében csak nagyobb vonásokban lehet áttekinteni a hazai igazságügyi orvostan történetét, ezért csupán bizonyos bűncselekményekkel kapcsolatban idézek néhány jellemző adatot a magyar igazságügyi orvostan kialakulásáról, fejlődéséről. Az ember élete és testi épsége ellen elkövetett bűncselekmények bírói megítélése hamar megkövetelte a szakértői segítségnyújtást. 1035-ben Szt. István törvényében találunk már utalást a szándékos és gondatlanságból okozott emberölés elkülönítésére. Szt. István törvényei még a gyilkosságokat, tehát az előre megfontolt szándékkal elkövetett emberölést sem büntetik halállal, csupán súlyos pénzbüntetéssel és hosszabb-rövidebb ideig, esetleg életfogytig tartó vezekléssel. IV. Béla Zágráb részére adott kiváltságlevelében többek között arról intézkedik, hogy a „sebesítő" a sértett orvosát is kielégíteni tartozik. 1252-ben István szlavóniai bán oklevelében utalás van a „vulnus mortiferum" és „vulnus non mortiferum" megkülönböztetéséit)* 147
