Palla Ákos szerk.: Az Országos Orvostörténeti Könyvtár közleményei 18. (Budapest, 1960)
Dr. Réti Endre: Magyar darwinista orvosok
a körök azután a „biológiában igazolt" aki bírja-marja elvet viszszaalkalmazták a társadalomra és a kapitalista életforma igazolását találták benne, mint ez a Méhely-féle embertelen és értelmetlen elmefuttatásból is kitűnik! Lenbossék Mihály, egyébként kitűnő antropológusunk („Az ember helye a természetben" 1914 és 1921, „Az antropológiáról és teendőiről" 1915) - a szélsőséges csíraplazma elméletét hirdette. Kirívóbb még ennél is, hogy a darwinisták és az idealista világnézetű szakemberek közti vitában, amely a jávai előember („majomember", Pithecanthropus erectus) körül folyt, Lenbossék az utóbbiak tudománytalan (és későbben teljes mértékben megcáfolt) álláspontját fogadta el. Tagadta, hogy Dubois előembere a mai ember elődje, ő is majomnak nyilvánította. (A későbben feltárt pekingi előember-leletek a tűzpaddal és szerszámmaradványaikkal teljes mértékben az engclsi materialista, illetve a darwini álláspontnak adtak igazat. Lenhossékva annyira hatottak a kor reakciós áramlatai, hogy a már lassan feledésbe merült galtoni tanokat és az eugéniákat, „az embertenyésztés" szélsőséges tanait is elfogadta és hirdette.) Tangl Ferenc viszont 1915-ben Bécsben „Energia, élet és halál" címen előadást tart, amelyet öt hónappal Mébely cikke után közöl a Közlöny. Anyagi alapokon magyarázza az élet lényegét, az életet fejlődéstani szempontból vizsgálja, a halált az élőlények általános sajátságának tekinti. „A halál - írja - az egyén teljes megsemmisülését jelenti." Cáfolja Weismann azon nézetét, hogy az egysejtűek halhatatlanok. Tangl szerint a kettéoszlás az egysejtű részére „halál, tetem nélkül". Cáfolja a csíraplazma halhatatlanságát is. Feltétlenül azon a materialista alapon áll, hogy az élet az élettelenből keletkezett: „Valójában talán nincs is határ e két világ között, melyeknek egységét bebizonyította az elemi folyamatok azonossága!" Végkövetkeztetései előretekintenek: „A tudományok haladása óvatosságra és szerénységre int bennünket a megismerés határainak megjóslásában. Nem vállalhatjuk immár, hogy az „ignorabimus" hatalmi szavával szabjuk meg azokat. Csupán jelenlegi tudásunk határait ismerjük és kell ismernünk, és megismerésünk irányát, amely miként minden természeti folyamat, egyértelműen és vissza nem fordíthatóan csak előre nyit utat." 9 Orvostörténeti közi. 129
