Palla Ákos szerk.: Az Országos Orvostörténeti Könyvtár közleményei 17. (Budapest, 1960)

Adattár - Dr. Daday András: 150 év előtti kórtörténet

Mivel Hell mindeddig nem tudta pontosan megállapítani a betegséget, s főleg tüneti kezelésre szorítkozott, tanulság okából boncolást végzett. A holttestet elsősorban azon a helyen vizsgálta meg, ahol a legtöbb fájdalom volt életében. Megnyitotta a hasat. A belet összeaszva találta. A jobb ágyékban a jobb vese mellett fekvő belső részek, kékesek-üszkösek voltak. A kisméretű jobb vese belseje romlott, fekete színű. A belőle csepegő igen bűzös gennyedség úgy látszott, hogy az ágyékizom mentén az ágyéküregbe szivárgott. A jobb uréter a vesébe szájazásánál szuvasodott. A bal vese egészséges volt, a többi alhasi részekkel együtt. A húgyhólyagot duzzadtnak találta. Azt híve, hogy a vizelettől van ez, meg akarta nyitni, de szikéje keménységbe ütközött. Most már nagy figyelemmel a hólyag falát a felső részen metszette át, s akkor egy csodálatos nagyságú kőre bukkant. A lelet vékony, nyúlós álhártyával volt befedve és a hólyag alsó részéhez olyan erősen hozzá volt nőve, hogy hártyáit a szikével lefejteni és a hólyagból kiszabadítani nagy munka volt. (Ezután Hell részletesen leírja a kő helyzetét a hólyagban. Ezt a leírást azonban nem követhetjük, mert magyarázata a kőre rajzolt betűkre hivatkozik, a kő pedig előttünk ismeretlen.) A hólyagból eltávolított kő hat és fél unciát, vagyis 222 grammot nyomott. Az a körülmény, hogy az eredeti kézirathoz a kő mellékelve volt, felmentette a szerzőt azalól, hogy annak pontos méreteit is leírja, illetve róla vázlatos rajzot készítsen. A leírás után ítélve a kő kb. kis gyermek ökölnyi nagyságú és alakú lehetett. Ha egy 4-5 éves gyermek öklét úgy képzeljük magunk elé, hogy háti felszíne felénk van fordítva, úgy ez megfelelhet a kő külső, sima, a hólyag ürege felé néző, álhártyával bevont felszínének, a hüvelyk-párna a kő jobb, a leírás szerint vastagabb részének, a belőle kiálló jobb hüvelykujj végpercc kb. a kőnek a jobb ureternyílásig felterjedő nyúlványának. Sajnos a szerző nem írja le sem a hólyag izomfalának, sem a nyálkahártyának állapotát. Azt sem, hogy mekkora volt a kő elülső, letört, a húgycsőbe nyúló része. Azt sem, hogy az ott meddig ért le, sem azt, hogy ott fekélyesedés vagy gyulladás nyoma látszott-e vagy sem. Hell a kő ismerete alapján megmagyarázza az élőben talált symptomákat. Hogy a beteg soha nem érzett semmiféle fájdalmat, ha bármely testrészére is feküdt, s hogy minden helyzetben tudott vizelni, azzal indokolja, hogy a kő erősen oda volt nőve a húgyhólyaghoz. Szerinte a beteg a szeméremnyílás körüli vagy gáttájéki tapintáskor azért nem érzett fájdalmat, mert az ellenállás mindenütt lágy lévén, a kő is le- és felnyomható volt, s fájdalmat azért nem okozott, mert külső felülete teljesen sima volt. A kő lemezesen nőtt, amint a vizelet a húgyjáratokon keresztül a hólyagba folyt, s közben lerakta a szemcsés üledéket, a nyúlósságot pedig a vizelettel együtt kieresztette. Ezért nem látszott a vizeletben homok, hanem csak nyálka. Hell felteszi a kérdést, hogy vajon ez a kő nem nőtt már gyermekkorban a hólyaghoz? Hisz a beteg már akkor akadályt érzett vizeléskor. Feltételezi, 13* 195