Palla Ákos szerk.: Az Országos Orvostörténeti Könyvtár közleményei 13. (Budapest, 1959)

Dr. RAFFY ÁDÁM: Vesalius és kora

sőt a pulzus számát vízórával már diagnosztikai szempontból is mérte. Kortársa, Erasistrátosz, ugyancsak Alexandriában, már ismerteti az agytekervényeket, s rájön, hogy a Herophilosz felfedezte idegeknek két csoportja van : az érző s a mozgató idegek. Gondosan ismerteti a szív szerkezetét is, s a billentyűk ma is használatos elnevezései tőle erednek. Tisztában volt az epehólyag működésével és rájött, hogy a vér a táplálékból képződik, viszont a szervezetet a vér táplálja. Állította, hogy az életenergia a levegőből jut a tüdőbe, innen a szívbe, és ismerte a tüdő- és szívvérkört. Pontosan leírta a máj zsugorodást s a pneumonia kórbonctani képét, tehát nem lehet vitás, hogy e szervek normális anatómiáját is alaposan ismerte. Hera kiéi desz, a ficamok mestere, a csonttan kiváló ismerője volt. De mint híres szem- és fülsebész, e szervek anatómiáját is nyilván jól ismerte. Azonban Herophiloszt, Erasistrátoszt és Herakléidészt megelőzve az emberiség egyik legnagyobb univerzális lángelméje, Arisztotelész összehasonlító bonctant és emberi anatómiát, sőt fejlődéstant írt. Később a merev egyolelalúság vezetett az alexandriai szellem és ezzel együtt az anatómiai tudomány eltemetéséhez. Művészet, irodalom, tudomány egyetlen rész-elképzelés szolgálatába kényszerült ; az ember elveszett az egyoldalúság elméletében. Ez a jelenség jellemzi a középkort. Végső, globális boldogságot, vagy okot és megnyugvást keresve elfordult a földtől, innen szemlélte a végtelenséget, s amit a földön nem talált meg, azt a földön kívülre, s a jövőbe helyezte, tehát kihúzta a gondolat alól az adott tér és idő. vagyis a valóság gyékényét. E tudományos nihilizmus idején föld alá került az alexandriai fény s vele együtt az anatómia. A gondolat elbújt a koponya csontrejtekébe, a szépség szégyelte önmagát, mint bűnt, s a szófétisektől kergült korban a másvilági eszmények, a másvilági szeretet nevében farkasa lett az ember embertársának. Am az élet a maga elpusztíthatatlan erejével nemcsak diktálja, de követi is a dialektika törvényeit. A középkor merev, hajthatatlan, mozgás- és változásellenes súlya alatt az életerő új réseket tört, s ezeket egyre tágítva,világosságnak és szépségnek nyitott kapu-