Palla Ákos szerk.: Az Országos Orvostörténeti Könyvtár közleményei 10-11. (Budapest, 1958)

empirikus eredet gondolatát. Az ókori keleti kultúrák nem ismerték az agy szerepét és csupán a görög, valamint római orvosoknak köszönhető, hogy az akaratlagos mozgást és a gondolkodást az agyra lokalizálták (Erasistratos, Herophilos, Asklepiades, Galenos). Nem tételezhető fel tehát, hogy az ősi népek a tudatzavarral, vagy eszméletvesztéssel járó betegségeket, amelyeket valóban daemoni megszállottságnak tarthattak, a koponya megnyitásával akarták volna gyógyítani. Valószínűleg találtak azonnan az agyban férgeket (pl. echinococcus tömlőket) és éppen ezeket tekintették daemonoknak. A koponyatetőből ugyanis tálakat készítettek, de az sem kizárt, hogy a transplantatio hite miatt, a Sinanthropushoz hasonlóan, feltörték a koponyát (Csu-Ku-Tien-i lelet) és elfogyasztották annak tartalmát. Mindez az agy megtekintésére szolgáltatott alkalmat. A „fej betegségeiről", ami az archaikus keleti kultúrákban az őrültséget jelentette, a baylóniai varázsszövegekben találjuk az első daemonogenetikus (ídpa-daemon, lásd: Western Asia Inscriptions, IV. 29, 2.) tudósítást. Legutóbbi művében Grapow

2 a démotikus mágikus papyrus (verso- oldal, XXIX. columna) egyik varázsszere alapján, ami őrültséget okoz, valószínűnek tartja, hogy az egyiptomiak is daemonokkal magyarázták az elmebetegségek eredetét, még akkor is, ha ez a szöveg szószerinti értelmezéséből nem derül ki. További megállapítása szerint a Smith-féle papyrus 8. számú esetében a koponyasérüléssel kapcsolatos bénulás, mint „valamelyik isten vagy halott leheletének" következménye szerepel. Az elmebetegségekkel foglakozó szövegek palaeographiai elemzésekor Grapow azonban arra is rámutat, hogy mint azt a Sinuhe-elbeszélés is bizonyítja, a szív (ib) megzavartságának (psch ib) tartották a psychés zavarokat, Amenemope pedig bölcsészeti művében (24, 9—12) „valamely" isten kezével megragadottnak" tekinti az elmeháborodottakat. Az analógiák és a fossilis leletek alapján arra következtethetünk, hogy az ősember önálló akarattal és cselekvőképességgel rendelkező lényeknek képzelte el a természeti tüneményeket, sőt a természeti tárgyakat is (animizm,us). Minden jelenségben, sőt az élettelen tárgyakban (fétis) is, szellemlényeket