Palla Ákos szerk.: Az Országos Orvostörténeti Könyvtár közleményei 10-11. (Budapest, 1958)

Lényegileg nem különbözött a céhekben dolgozók helyzete sem. Az erdélyi városokban a céh-kasszából a beteg mesterek és legények kölcsönöket kaptak, de azokat gyógyulásuk után vissza kellett téríteniük. A beteg céh-mester és legény mellett társai őrködtek és világítottak éjszaka. (Szadeczky Lajos: A céhek történetéről Magyarországon, Budapest. 1889. 63. 1.) Egyes városokban 'betegsegélyző es temetkezési egyesület is létezett, mint pl. a Marosvásárhelyen 1782-ben létesített Boldogaszszony-céh. ,,1775-ben a beteg és elszegényedett mesterek, legények és családjaiknak a céh költségein való ellátását" mondták ki. (Grosz Lipót, id. mű 3. 1.) De mindezek ellenére az orvoshiány, a kórházak hiánya s az igen magas kezelési díjak és gyógyszerárak miatt a lakosság legnagyobb része ez időben még túlnyomórészt a házigyógyszerekre kényszerült. Mátyus leírja munkájában a bányászok körében előforduló sajátos betegségeket. Megemlíti az ólo<m, a réz, a kén, a higany, az arzén stb. mérgezések tüneteit, s hangoztatja, ihogy a bányák „ahonnan ásattatnak, a hutták is, ahol kiolvasztattatnak és megtisztíttattatnak, a műhelyek is, ahol ezekből dolgoznak, igen egészségtelenek ... Nem csoda tehát, hogy a bányászok és az efélekkel járó mesteremberek rendszerint mind olyan színtelenek, soványak, betegesek, és hogy a fulladozás hecticas, tagoknak elesése, és reszketése . .. vérveszettség, vízkórság, szájrothadás, belek fájdalma, megorvosolhatatlan kólikák idő előtt kínosan megemésztik őket." (Mátyus, id. mű I. 249—50. 1.) Mint a fenti leírásból is kidéiül, Mátyus nem különíti el az egyes ipari mérgezések tüneteit, s együttesen számol be róluk, köztük a leggyakrabban előforduló ólom- és higanymérgezésekről is. Az egészségre ártalmas ,,minerás gőzök" közé sorolja „a rez, ón, kivált a fekete ón (ólom) és ezeknek salakjai, a kéneső, kénkő, egérkő, gálitzkő, piskoltz" (249. 1.) mérgezéseket. Az ezekkel kapcsolatos munka és mérgezések gyakori lehetősége miatt méltán lehet szánni „a szegény bányászokat, mint minden emberi sors felett nyomorult embereket, akik nemcsak, hogy mintegy elevenen eltemetve töltik el nagyobb részét a föld mélységes setét gyomrában életeknek, hanem ott is a megfulladt, a fáklyáknak, faggyúgyertyáknak, puskapornak füstivel és egyéb gőzökkel megundokított aert kénteleníttetnek beszívni; emel-