Palla Ákos szerk.: Az Országos Orvostörténeti Könyvtár közleményei 6-7. (Budapest, 1957)

Dr. BENCZE JÓZSEF: Az empirikus doktorkodásról és annak kéziratairól

AZ EMPIRIKUS DOKTORKODÁSRÓL ÉS ANNAK KÉZIRATAIRÓL írta: dr. BENCZE JÓZSEF (Szombathely) \ mohácsi vész előtti századok orvosi és gyógyító viszonyairól nem sokat mondhatunk. Az egyszerű magyar nép, a jobbágyok, a zsellérek, cselédség, aligha ismerték az orvosdoktor valódi fogalmát, legfeljebb csak hírből hallottak róla. A népegészségügynek még a csíráit sem igen fedezhetjük fel a honfoglalástól egészen a XVI. századig. Tudjuk ugyan, hogy a királyi udvarokban voltak már orvosok. Az orvosi tudomány oktatását is megkísérelték rövidebb-hosszabb időn át, ismerjük az egyetemi oktatás próbálgatásait, de rendszeres és állandó oktatásról aligha beszélhetünk. Nagy Lajos 1367-ben megalapította a pécsi egyetemet. Nem volt véletlen, hogy éppen Pécset választotta székhelyül, mert hiszen Nagy Lajos terjeszkedési politikája a Balkán felé •irányult, de hozzájárulhatott az a körülmény is, hogy éppen a Dunántúlról szivárgott ki igen sok tanulni vágyó fiatalember a külföldi egyetemekre. Sajnos, ez az ősi magyar egyetem a török hódoltsággal (1543-ban) megszűnt. Zsigmond és Mátyás király budai, illetőleg pozsonyi egyetemei is csak rövid életűek voltak. A mohácsi vész utáni súlyos időkben János Zsigmond. Erdély fejedelme orvosegyetem felállítására gondolt, a Báthoryak is kísérleteztek vele, sőt tudjuk, hogy a főiskolájuk, az Institutum Medico-Chirurgicum több száz sebészt ki is képezett. De a magasabb igényű tanulókat nem elégítette ki ez a főiskola, így nem szűnt meg a tanulni akaró ifjúság külföldre