Palla Ákos szerk.: Az Országos Orvostörténeti Könyvtár közleményei 6-7. (Budapest, 1957)

Dr. DADAY ANDRÁS: Schoepf Ágoston a pesti egyetemen

hallgatói valami gyakorlati hasznot meríthetnének ott gyermeki és női betegségek megismerésére és gyógyítására. Testegyenészeti intézetének ugyanis részint az a rendeltetése, hogy a gyermekleánykorban előadódó különböző testi deformatiókat mechanikai, testgyakorlati és gyógyszeres kezelésekkel gyógyítsa. De a dolog természetéből következik, hogy az ilyen testi hibákat titkosan kell gyógyítani és a szemérem meg az erkölcs tiltja, hogy a hallgatóságnak ilyen helyre bejárást engedélyezzünk. Tehát semmiféle járóbeteg klinikát se szabadna kapcsolni ehhez az intézethez. Intézetének másik része a testgyakorló kert a különböző testrészek gyakoroltatására van szánva: különféle létra- és rúdmászások, kötélhúzások, testegyensúlyozási gyakorlatok, távolsági ugrások és más effélék, amik arra valók, hogy előcsalják a testi erőt és tökéletesítsék a tagok mozgását. Az egyetemi hallgatók képzéséhez ilyen gyakorlatok vagy látványok semmiképpen sem tartoznak, sőt elvonják őket a komoly tudományoktól." Lenhossék véleményében meglepő a maradiság, melyet a szeméremre és erkölcsre hivatkozva fejt ki s mely végeredményben a járóbeteg klinika létesítésének ellenzésében csúcsosodik ki. Tárgyilagosságát nem veszítve el, azzal zárja jelentését, hogy „az orvostörténelem tanítása igen sok elfoglaltságot ad egy tanárnak, folytonos tanulást és gyakori éjszakázást követel, ezért nem merem ajánlani, hogy e tanszék rendkívüli tanárára, Schoepfre, más tudomány ágat is rábízzanak. Az ellenben remélhető, hogy e kiváló műveltségű, nagy tudományszomjjal megáldott férfi minden erejét latbaveti, hogy a reábízott tudományszakban még több eredménnyel oktassa a hallgatóságot és buzgón sarkalja az orvostörténet szorgalmas elsajátítására."

17 Lenhossék javaslatát minden fórum elfogadta és így Schoepf továbbra is az orvostörténeti tanszéken végezte feladatát. Ez azonban nem azt jelentette, hogy a gyermekgyógyászat iránti érdeklődése csökkent volna. Ellenkezőleg. Ha még lehetett, fokozódott. De mielőtt erre rátérnénk, ismerjük meg őt, mint az orvostörténelem előadásának magyar úttörőjét. Erre némi felvilágosítást egy rövid, 1836—37. évi kimutatás nyújt. Ebből megtudjuk, hogy mindössze 5 medikus, 4 orvos és 11 sebész-