Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 10/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2007)
HAUPTMAN GYÖNGYI: Egy 17. századi kelengyeláda múzeumi és történeti kontextusa
„kerekebb és hitelesebb" történet alakuljon ki - a láda kapcsán, „ürügyén" - Kaszó és a család múltját illetően. Wittlinger Zoltán régóta gyűjti, rendszerezi, manapság pedig már digitalizálja is a család történetére vonatkozó emlékeket: dokumentumokat, fényképeket, valamint minden egyéb, Kaszóhoz, Javorinához, sőt a Hohenlohe családhoz kapcsolódó írást is. Érdeklődése és egyre halmozódó ismeretei révén az ő szerepe lett a család múltjára vonatkozó iratok és egyéb források összegyűjtése, rendszerezése és gyarapítása, voltaképpen ő a családi emlékezet őrzője. Az ő segítségével jutottam el Plucsinszki Józsefhez is, aki - szerinte - még „a legtöbbet tudhatja" Kaszó múltjáról és a Hohenlohe családról. Plucsinszki József már régóta nem Kaszóban él, de szülőhelyéhez máig nagyon eleven és mély érzelmi szálak fűzik, szívesen és sokat mesél róla. 21 A múzeumba is kifejezetten a láda miatt jött el, s a régóta elveszettnek hitt bútordarab sok-sok régi, a Hohenlohe családhoz és Kaszóhoz fűződő emléket elevenített föl benne. Az élmény hatására még azt is elhatározta, hogy megírja a Hohenlohe család kaszói történetét, mert úgy gondolja, sokan, sok mindent írtak, meséltek róluk, ám ezekben „sok a tévedés, a félremagyarázás", hiszen az elbeszélők nem ismerhették a családot olyan közvetlen közelről, mint ő. Beszélgetésünk során többször is megígértette velem, hogy a kiállításban, a ládára vonatkozó szövegben kijavítom a hibákat, és keserűen beszélt arról, hogy Nagy jenő könyvében milyen „sok a hiba, a felületes és pontatlan" információ. Önmagára osztott szerepe szerint ő a „tökéletes emlékező" (Kovács 2006:25), aki pontosan emlékszik mindenre. Beszélgetőpartnereim közül ő volt az egyetlen, akinek személyes emlékei voltak a kelengyeládával kapcsolatban. Elmondta, hogy a második világháború alatt néhány évig August herceg felesége és gyermekei Kaszóban éltek, ő pedig inasként szolgált a vadászházban (a mai napig tartja a kapcsolatot a család tagjaival). Emlékei szerint a láda a dolgozószobában állt, és a kerti bútorra való ülőpárnákat tartották benne. Szerinte eredetileg nem tartozott a leégett kastély berendezéséhez, mert - az ő gyermekkori emlékei és szülei elmondása alapján - az olyan gyorsan égett le, hogy semmiképpen sem lehetett volna ilyen nagyméretű bútorokat kimenekíteni. Úgy gondolja, hogy a ládát már August hercegek hozták az új vadászház berendezéséhez, ám azt, hogy az régi családi darab lehetett-e, vagy valahol vásárolták, nem tudja. Emlékszik viszont még három „nagyon régi szekrényre", amelyek szintén a kastély berendezéséhez tartoztak. 22 Mosolyogva mesélte, hogy „a pusztai asszonyok csodálkoztak is, hogy ilyen régi bútorokkal rendezik be az új vadászlakot". A harmadik történet főszereplője egészen más szálon kapcsolódik Kaszóhoz és a ládához. T. J., az erdőgazdaság igazgatója nem családtörténetén vagy személyes emlékein keresztül, hanem munkája, illetve munkahelye révén kötődik a településhez, jól ismeri azonban múltját, hagyományait, és fontosnak tartja azok feltárását és bemutatását is. Egyrészt azért, mert jó alapot teremthetnek a helyi közösség (újraszervezéséhez, másrészt pedig e hagyományok hasznos elemei lehetnek egy üzleti célú Kaszó-kép kialakításának, az erdőgazdaság külvilág felé való reprezentációjának. Szándékait, elképzeléseit jól mutatja, hogy 2004-ben ő szorgalmazta Nagy Jenő kéziratának felelevenítését, majd a könyv megjelentetését is, amelyben a szerző „megörökítette az akkori nemzedék utolsó hiteles elbeszéléseit, anekdotáit". 23 T. J. tavaly nyáron, még a bemutató előtt látta a kelengyeládát a múzeumban, és -jól ismerve a település történetét - rögtön felmérte annak helytörténeti jelentőségét:
