Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 10/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2007)

MICHAELA FENSKE: Mikro-, makro-, agency. Történeti néprajz mint kulturális antropológiai praxis

lyamatos értékelő- és így szubjektív munkát jelent. Az olyan értékelés nélküli dokumentáció, mint amilyet Kramer és Moser kívánt létrehozni, nem létezik. Ezzel Bausinger a kulturális rendszerek rekonstrukciójának olyan alapproblematikájára mutatott rá, amely a történeti és a jelenkori területen folytatott munkára egyaránt vonatkozik: a nyitott megközelítési mód és az, hogy az értelmezendő jelenséget kidolgozni, konkrétan rekonstruálni kell, bizonyos körülmények között egy „puszta" dokumentáció kockázatát hordozza. Kramer és Moser tanulmányai az általuk nyújtott tények és bizonyítékok hatalmas mennyiségével valóban olyan „adathegyeknek" tűnnek, amelyekből az ércet még ki kell nyerni. A dokumentáció is értelmezőmunkává válhat azonban, ha a kutatás alapelveinek és ezzel a szubjektív kiválasztásnak a kommunikációja létrejön. Ez Kramer és Moser munkáira is vonatkozik. Ráadásul fent taglalt céljaikkal mindketten problémafelvetéseket követtek. A „müncheni iskola" felvetéseinek konkrét megfogalmazása azonban túl tág volt ahhoz, hogy a „mélyfúrásokra" alapozó modern kultúraelemzéssel párbeszéd alakulhasson ki. Az a nyitottság, amellyel Kramer és Moser a történeti dokumentumok felé fordult, jellemezte kutatásaik időbeli dimenzióját is. Kramer (1971:61) számára az utóbbi fél évezred történeti öröksége és nem az „önkényesen megszabott időpontok" jelentették a határokat. Ezzel szemben Bausinger ( I 986b) - aki épp a Volkskultur in der technischen Welt (Népi kultúra a technika korszakában) című munkájával mutatott a néprajz számára sokak által követendőnek vélt utat a modern kor kultúrájának értelmezése felé - az összpontosítást tartotta fontosnak. A történeti kutatásoknak a jelenből kell kiindulniuk, és „az utolsó két évszázadra [...] de sok esetben csak az utolsó ötven évre" kell vonatkozniuk (Bausinger I 986a: I 70). Ezzel Bausinger a tudományszakot történeti érvekkel operáló jelenkortudományként pozícionálta, megalkotva azt az alapot, amely az európai etnológiai kutatásokban - amennyiben a korábban idézett definíciókat használjuk - ma is mérvadó. Nemrég Carola Lipp (2004:

1 36) mutatott rá a szakág elnevezéseinek inkonzisztenciáival kapcsolatban arra, hogy a szak tudományos praxisában az ellentétek sokkal inkább képesek együttműködni, mint azt az elméleti viták merev szigorúságából sejtenénk. Bizonyos szempontból ez vonatkozik a soknevű néprajban művelt történeti és társadalomtudományos kutatások közötti viszonyra is. Míg elméleti síkon a tudományszak követendő irányáról folyt a vita, a gyakorlatban az oktató- és kutatómunka szereplőinek- legalábbis az egyes intézmények szintjén és nem utolsósorban bizonyos munkaterületekre való összpontosításuknak köszönhetően - sikerült újra meg újra egymáshoz közelíteniük a különböző területeket. Amellett, hogy a történeti perspektíva alapvetőn a szak legtöbb kutatási területén megjelenik, legyen szó elbeszélés- vagy turizmuskutatásról (Brednich, Hrsg. 2001), sok olyan „tisztán történeti" munka is született, amely jóval magasabb mércét állít az eddigieknél. Nem egy közülük Tübingenben készült vagy indult el: ilyen Kaspar Maase populáris szórakozásról írt tanulmánya (Maase-Kaschuba, Hrsg. 2001), Wolfgang Kaschuba és Carola Lipp (1982) Kiebingen társadalmáról írt történeti tanulmánya, Lipp (2005) Göttingenben tovább folytatott, történeti hálózatelemzése Esslingen példáján, vagy ilyenek Sabine Kienitz (1995) történeti szempontú kutatásai a nemek közötti viszonyokról, Gudrun König (1996) elemzése a sétáról mint polgári gyakorlatról vagy Friedmann Schmoll (2004) fejtegetései a német természetvédelem történetével kapcsolatban. A tübingeni kuta-