Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 10/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2007)

MICHAELA FENSKE: Mikro-, makro-, agency. Történeti néprajz mint kulturális antropológiai praxis

tások lényegében a Bausinger által Kramerrel szemben megadott időhatárokat vették figyelembe. Az úgynevezett mai, európai modern jelenségeket vizsgálták, érdekfeszítő adalékokat szolgáltatva ezzel a modern világ genezisének megértéséhez. Másutt a müncheni iskola nyitott időszemléletét alkalmazták, a pozitivistaként kritizált szempontok feltétel nélküli átvétele nélkül. A kora újkorról szóló és általában a történeti munkák középponti kérdései Wolfgang Brückner (2000) tétele - mely szerint a „néprajz mint történeti kultúratudomány" fogható fel -, valamint szerteágazó, többek között a népi vallásosság és az elbeszélés kutatása területén folytatott kutatásai voltak. A jogszokások és hiedelmek területén Walter Hattinger ( I 992) munkái tartoztak a tudományszakon túl is számon tartott tanulmányok közé. A tárgykultúra időben tágan értelmezett kutatásával a szak a múzeumokkal való szoros kapcsolatát ápolta (Mohrmann 1990). Tanulmányok sora fordult határozottan a premodern közép-európai életvilágok kutatása felé: a néprajzosok általában kis területeken, de a kis világok „makrokozmoszba" való beilleszkedését szem előtt tartva vizsgálták a kulturális gyakorlatokat. Ezzel módszertanilag közvetlenül a müncheni iskola innovatív potenciálját alkalmazták, amely már jóval azelőtt foglalkozott mikrotörténeti tanulmányok készítésével, mielőtt a mikrotörténelem az európai történettudományokban felfedezetté és híressé vált volna (Göttsch 2001; Korff 1996). Kutatták a paraszti társadalom ellenállását (Göttsch I 99 I) vagy a délnyugat-németországi nők felkeléseit (Allweier 2001 ), kutatták a nem csak hagyományos kézművesség készségét az újításokra (Hartinger 2001), és a nemesség vizsgálatával új perspektívákat tártak fel a tudományszak számára az „elitkutatás" területén is (Spiegel 1997; Spies 2003). A mikrotörténelem nagyítóján keresztül vizsgálták a szimbolikus kommunikáció sokrétű formáit (Krug-Richter - Mohrmann, Hrsg. 2004) vagy a kora újkori konfliktuskultúrát (Krug-Richter 2004). Már a fenti kis számú példából is kitűnik, hogy az 1500 és 1800 közötti időszak a néprajzban és a szomszédos történettudományok területén nemcsak sokoldalú, de tematikailag és módszertanilag, interdiszciplinárisán és nemzetközileg is kutatásra érdemes területnek bizonyult. Az elméleti viták és a hozzájuk kapcsolódó pozicionálások azért nem maradtak teljesen következmények nélkül. Visszatekintve úgy tűnik, mintha a müncheni és tübingeni iskola vitája óta a premodern empirikus kutatása és a kibővített jelenek vizsgálata a tudományszakon belül folyamatosan távolodott volna egymástól. A Német Néprajzi Társaság közleményeiben dokumentált tudományos dolgozatok a jelenkutatáshoz képest csak kis részben tartalmaznak történeti kutatásokat, főként azonban az úgynevezett premodern válik egyre kevésbé preferálttá. A szak korábban idézett, önmagára vonatkozó újabb kinyilatkoztatásai is azt demonstrálják, hogy a jelen- és a történeti kutatások között, ám a történeti kutatásokon belül is határvonalak húzódnak. Úgy látszik, a „kis" néprajztudományban az az ellentét tükröződik, amely nemrég a társadalom- és a történeti-filológiai tudományok, a hozzájuk kötődő kutatási irányok közötti viszonyt meghatározta (Giordano 2005). Ezzel a fenti kutatási területek szisztematikus megfeleltetéséből létrehozható szinergiahatások lehetőségéről is lemondtunk. A tudományszak mai „antropologizálásával" és azzal, hogy a posztmodern elméletrecepció következtében a modern tudományok (így a filológiai és empirikus módszerek) között húzódó határvonalak létjogosultsága több tekintetben is kérdésessé vált, új esély nyílt az egymástól elkülönülten működő területek újbóli közelítésére.