Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 10/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2007)

N. KOVÁCS TÍMEA: A kultúra metaforái

változásoknak az összekötése - ahogy Wolf Lepenies fogalmaz -, a „társadalom nagy történelmének az individuum kis történetével" való egybekapcsolása áll (idézi Köstlin 1996:1 04)- A társadalom és az individuum metszéspontját a viselkedés alkotja, amely nemcsak a személyiség szempontjából hordoz jelentőséget, hanem a társadalmi hovatartozást illetően is, hiszen a „hasonló", illetve az „eltérő" viselkedések mentén társadalmi megkülönböztetés és elzárkózás artikulálódik. A legjelentősebb megkülönböztetések egyike az, amikor az úgynevezett művelt rétegek a „kultúra" birtoklása révén határozzák meg önmagukat, általa tesznek szert reprezentatív hatalomra, s e szimbolikus eszköz segítségével határolják el magukat a közönséges, műveletlen rétegektől.

3 A kultúra térhódítása azonban nem áll meg a saját társadalom határainál: a társadalmon belüli különbségtételek mellett a társadalmak közti különbségek kidolgozásában, illetve megjelenítésében is aktív szerepet játszik majd. A kultúra diszkurzív hatókörének kiterjesztéséhez komoly lökést adtak a felfedezések s velük az európai színtéren megjelenő, idegen világokkal kapcsolatos tapasztalatok. Az utazók nyelvek, vallások, szokások sokaságával szembesülnek, amelyek mindenképpen kihívást jelentenek az európai gondolkodás számára. A történész Jürgen Osterhammel hívja fel a figyelmet arra, hogy a másokat kolonializáló, de - a perifériáktól eltekintve - kolonializálttá sohasem váló Európa a I 8. századtól egyre inkább az egyetlen olyan civilizációként definiálja magát, amely univerzális ismereteket és értékeket hozott létre.

4 Ez a szemlélet az idegen társadalmak leírásakor elsősorban az univerzális normától való eltérést regisztrálja, s ezt az eltérést a kultúra birtoklása, illetve annak hiánya közti dichotómia felépítésével juttatja kifejezésre. A kultúra és a természet fentebb már említett szembeállításának alkalmazása ebben az esetben olyan szimbolikus egyenlőtlenséget hoz létre, amely nemcsak az idegen társadalmak konceptualizálását határozza meg, hanem a rájuk irányuló politikai, társadalmi cselekvéseket is megformálja, irányítja, megerősíti. Másként fogalmazva, a társadalmak közti idegenség fogalmi megragadására bevetett „kultúra" a szimbolikus alávetés eszközévé válik, s szétválaszthatatlanul egybefonódik a politikai értelemben vett alávetéssel. Az idegen világok leírása, fogalmakba öntése, azaz reprezentálása, valamint e világok leigázása közti összefüggésekre hívja fel a figyelmünket Michel de Certeau, aki a „felfedező" és a „felfedezett" (az európai versus nem európai) kapcsán kidolgozott képi ikonográfiát elemezve számos, a kultúra és a természet szembeállítása köré csoportosított és azt megerősítő dichotómiára mutat rá (Certeau 1991 ). Az európai kultúrát (a hódítót) a civilizáció eszközeivel - iránytűvel, kifinomult öltözettel, fegyverekkel, hajókkal - rendelkező férfialak reprezentálja, míg az idegen társadalmat (a meghódítandó földet) a természet attribútumaival körbevett, meztelen, fekvő nőalak jeleníti meg. Az ilyen és ehhez hasonló képek, amelyek elsősorban a kedvelt olvasmányoknak számító útleírások révén terjedtek, még egy alapvető megkülönböztetés kidolgozásához járultak hozzá. A saját és az idegen társadalmak geográfiai távolsága mellé/helyébe ugyanis az ezek közti időbeli távolság kerül. A különböző színtereken (a furcsa külső, az érthetetlen nyelv, a különös viselkedés és szokások formájában) megjelenő különbség egy fejlődéstörténet elmondására kínál lehetőséget, s a primitív társadalmakkal az a másság jelenik meg az európai gondolkodás színterén, amely az emberiség múltját, az eredetet, a természetest, az érintetlent kézzelfoghatóvá teszi, miközben egyben megteremti az összehasonlítás lehetőségét.

5 A földrajzi térbe tett utazás pedig