Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 10/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2007)

N. KOVÁCS TÍMEA: A kultúra metaforái

bavételére, természettől való elhódítására, föltörésére, beültetésére vonatkozik. A föld megműveléséből egyúttal adott természeti tér lakottá tétele, az ember letelepedése, azaz meghatározott helyek körbehatárolása, e helyek megteremtése következik. A lakóhelyek, a városok és az államok már kétszeresen a kultúra tájai, hiszen egyrészt a természeti erőkkel szembeni túlélés zálogai - az ember már nem bízza magát a természetre, hanem ellenfelének tekinti azt, amit be kell törnie -, másrészt az emberi együttélés jól szervezett keretei. A föld birtokbavétele ténylegesen, majd szimbolikus eszközökkel is megtörtént, a mezőgazdaság s annak technikái végső soron a társadalmi szerveződést, a társadalmi gyakorlatokat modellálják. Nem véletlen a colere, a cultura, a cultus szavak rokonsága: a föld műveléséhez és ápolásához hasonlatosan kell gondozni és fenntartani a közösségeket, s mindkettőt óvni az elvadulás ellen. Ami a földnek a szántás, az a közösségnek a rítus, az ünnep, a szertartás vagy az írás, a könyv, az emlékmű, a kánon és így tovább. Ez az a pont, ahol a kultúra fogalma tágulni kezd, hiszen a kultiválás éppúgy vonatkozik a belakott földre, a létrehozott társadalmi gyakorlatokra, technikákra, de a közösség felelős tagjaként értelmezett individuumra is. A kultúra elsősorban egy belakott teret jelent, de ez a tér nemcsak fizikai értelemben létezik, hanem metaforikusán is, mint a közösség tere. A fizikai és a metaforikus tér fenntartása, valamint őrzése folyamatos erőfeszítéseket igényel, legyenek ezek háborúk vagy a közösség emlékezetét ápoló gyakorlatok (vö. Assmann, J. I 999). A kultúra tehát egyszerre territoriális és temporalis: ahogy megsemmisülés fenyegetheti a kultivált földet, úgy merülhet feledésbe az emberi cselekvés. A kulturális emlékezet technikáinak kidolgozása a közösségnek az idő malmaival folytatott küzdelmét tükrözi, melynek célja a kultúra tér- és időbeli fönntartása. A megművelés nyomán létrejött megformált tájak - szántások, közösségek, szellem - egyúttal „jobbak" és „nemesebbek". Két dolog is következik ebből. Egyrészt e megformált tájak szembe fogják magukat állítani más, „formálás", „művelés" nélküli tájakkal: a letelepedett a nomáddal, a megművelt a vaddal, a kultivált a természetessel, a rendezett a kaotikussal, s folytathatnánk. Másrészt a nemesedés, a jobbá válás folyamataként értelmezett kultúra mögött mindig ott motoszkál terjesztésének gondolata, saját megformált tájaink, a kolóniák - akár erőszakos - létrehozása. A territorialités és a temporalitás mellett a kultúra fogalmának harmadik jelentős építőeleme a normativitás s a belőle (is) következő összehasonlítás. Jelentős szemantikai változások következnek be annak nyomán, hogy a kultúra társadalmiasul és normativizálódik. A hangsúly ugyanis fokozatosan áthelyeződik a megművelés folyamatáról annak eredményére, a megműveltre, aminek következtében létrejön a művelt versus műveletlen közti dichotómia. Ez az elsősorban egyes emberek jellemzésére szolgáló fogalompár fokozatosan kiterjed egyes társadalmi csoportokra, majd egész társadalmakra vonatkozóan válik érvényes fogalmi modellé. Az individuum műveltségének, tanultságának értelmében használatos kultúra ezzel társadalmi helyzetek leírására, finom társadalmi megkülönböztetések bevezetésére kínál apropót. Norbert Elias meggyőző módon elemzi azt az újkori folyamatot, ahogyan az egyes társadalmi csoportok, az elit rétegek szimbolikus összetartozását bizonyos technikák, azaz meghatározott tudás birtoklása kezdi el biztosítani (Elias 1987). Elias vizsgálódásainak előterében a társadalmi kényszerek bensővé tétele, azaz a kultúra egészét érintő átalakulásoknak és a személyiség struktúrájában hosszú távon bekövetkező 223 f-5