Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 10/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2007)

Helyzet - Kalas Györgyi: „Kis tündérvilágra leltünk" A csángók megjelenítése a sajtóban

kritikákat, melyek azon sajnálkoznak, hogy manapság már bárki megjelentethet csángós fényképalbumokat, melyeknek még különösebb minőségi feltételeknek sem kell megfelelniük (Rab 2005). Az erdélyi magyarokat azonban alapvetően más viszony kapcsolja a csángókhoz, kérdés azonban, hogy ez a kapcsolat mennyire csapódik le a sajtóban. Tömény romantika Az elmúlt öt évben a két legolvasottabb nyomtatott napilap, a Népszabadság és a Magyar Nemzet is rendszeres gyakorisággal hozott csángó témájú cikkeket; mint az várható is, a Magyar Nemzet többet, mintegy ötször annyit. Az utóbbiban szintén több az elemző írás, ám többségük így is csak hír, programajánló vagy éppen élménybeszámoló. Emellett már-már kötelező műfajjá nőtte ki magát a csángókról szóló riport, azaz amikor az újságíró a helyszínre utazik, majd bekezdésekbe foglalja egyéni élményeit. A médiabeli reprezentációt tekintve érdekes megfigyeléseket hozhat egy olyan tanulmány, mely e riportok hangnemét és kötelező szófordulatait vizsgálja. Az írások többségében ugyanis az újságíró kötelező jelleggel csodálja meg a harmatos zöld füvet, a nagy hegyeket, a csilingelő juhnyájakat és a poros földutakat, „ahová csak a legelszántabb folkloristák merészkednek be", majd kétségbeesetten keresi ki a szakirodalomból az esztena szót (Halász I 999; Schäffer 2005). „Gyimes völgyében, az egykori Csík vármegye keleti szélén, a Tatros mentén sajátos kis tündérvilágra lelünk. Erdély meseszép hegyei, völgyei, fenyvesei között, az ezeréves határnál mintha megmaradt volna a múltnak egy kis szelete, olyan archaikus formában leljük fel a régi magyar kultúra emlékeit. Azonban megőrizni a több száz éves hagyományt, a régi szokásokat és dallamokat nem is olyan könnyű még a Gyimesekben sem. Egyre nagyobb a modern világ kísértése, például a popzenéé." (Kiss 2004-) Könnyfacsaró, érzelmileg túlfűtött riportok az elszegényedő, nyelv- és kultúravesztő emberekről és az őket rajongásig szerető itthoniakról. Érdekes, hogy ez a rajongással fűtött látogatás a tündérvilágba nemcsak a magyarországi, de sokszor az erdélyi magyar sajtót is jellemzi, ami előtt az ember akár értetlenül is állhat, hiszen feltételezhető, hogy az ott élők számára kevésbé tűnnek átütőnek a kvázitradicionális életformák jellegzetességei. „Az első háznál újra megállunk, s elbeszélgetünk a ház gazdájával, Antal Károllyal (Angor) és feleségével a vidék jellegzetes életformájáról, a kalibázásról. Elmesélik, hogy a távoli kaszálókra, legelőkre épült tanyára tavasszal kihajtják az állatokat, teheneket, borjakat, juhokat, sertéseket, még majorságot is, s azok szabadon legelnek a tanyán. Este kimennek a tanyára, megfejik a teheneket, juhokat, ellátják az állatokat, éjjel pedig ott alszanak" - olvashatjuk a Hargita Népében, ami nevéből adódóan természetesen helyi lap, az említett hegyektől mintegy harmincöt kilométerre lévő csíkszeredai központtal (Pomjánek 2006). Minden személyes beszámoló, riport általános nézőpontja, hogy a csángóknak nem túl jó, és a csángókat meg kell menteni. Meg kell menteni a szegénységtől, a románoktól és nem utolsósorban a globalizációtól. ,,[A csángó] Nemcsak a végtelen szegénységet jelenti, a lassú nyelvi identitásvesz-