Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 10/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2007)

Tabló - Másságképek - gondolatok egy kiállítás kapcsán Nous autres différents, Néprajzi Múzeum, Genf Szántó Diana

az ember tárgyiasításának lehetősége. Az objektivitásra törekvésből egyenesen következett az objektivizálásra való hajlam. És azt, hogy az embereket tárgyként leírjuk, csoportosítjuk és osztályozzuk, már csak egy lépés választja el attól, hogy tárgyként is kezeljük őket, egy gépezet utolsó láncszemeként. A második világháborút követő fájdalmas ébredés és döbbenet sürgetővé tette, hogy a nyugati világ újragondolja az azonosság és különbség kérdéseit, és a természettudósok után a társadalomtudósokra várt az a feladat, hogy állást foglaljanak a kérdésben. Több irányból is jelentős erőfeszítéseket tettek a faj fogalmának dekonstruálására, helyesebben az egységes emberi faj gondolatának helyreállítására. Lévi-Strauss könyve is ebben a tudományos-politikai légkörben született, az UNESCO felkérésére. A fajelmélet az etnocentrizmus ad absurdumig vitele, a rasszizmus ideológiai megalapozása. Ennek szörnyűségesen logikus kimenetele volt a fajüldözés, az eugenetika és a haláltáborok. De az alsóbbrendű fajokról szóló tudományos és népi elméletek ekkor már hosszú ideje részei voltak az európai gondolkodásnak, és megalapozták a gyarmatosítás gyakorlatát. A gyarmatosító adminisztráció mindazonáltal nem szükségszerűen a fajelméletre alapozva tekintette a gyarmatosítottat alsóbbrendűnek. Sokszor - éppen úgy, mint Las Casas - az emberiség egységességre hivatkozott, amikor hozzánk hasonló, ám elmaradott, felemelésre váró gyermeki lényként írta le a gyarmatosítottat, akit csak a fehér ember jóindulatú tanítása - civilizációs vállalkozása - segíthet kiemelni természeti vagy ahhoz közeli állapotából. Megközelítés (és vérmérséklet) kérdése, hogy ez a természetközelség megvetést, borzadályt vagy csodálatot, vagy - ne adj isten - érzéki vágyat vált-e ki a gyarmatosító társadalomban. Általában mindezek keverékét. Nem kell olyan nagy utat bejárni az 1896-os évtől, mikor Genf kíváncsi polgárai a vidámparkban csodálhatják meg az afrikai falu autentikusan primitív lakóit mint vadakat egy állatkertben, az I 930-as évek Párizsáig, ahol a legelegánsabb lokálokban Josephine Baker dobogtatja meg a férfiszíveket, nagyon is rafinált egzotikusságával. E két példa, az imperializmus és a fasizmus mementója figyelmeztet arra, hogy sem a partikularizmus, sem az univerzalizmus álláspontja, azaz sem az egységesség hangsúlyozása, sem a különbségek kiemelése (vagy akár ünneplése) nem nyújt automatikusan védelmet a bennünk szunnyadó barbárság ellen. Akármelyik úton induljunk is el, ha végigmegyünk rajta, a végponton könnyen az embertelenség falába ütközünk. A kérdés tehát nem az, melyik tábornak adjunk igazat, sokkal inkább az, hogyan egyeztessük össze az emberiség egységességének belátását a különbségek elismerésével és ^2 tiszteletben tartásával. ^ Itt lehetne nagy szerepe a modern antropológiának, amely maga is korának gyermeke lévén, részben a gyarmatosítással való korai szövetségének, részben a vele való 23 szembefordulásnak köszönheti létét. Bronisfaw Malinowski, Franz Boas, Marcel Griaule, Clifford Geertz és egy svájci etnológus, Daniela Weinberg nagyon különböző helyekről, nagyon különböző anyagokat gyűjtöttek össze, és nagyon eltérő elméleti keretben próbálták értelmezni tapasztalataikat. A különbözőségek ellenére kutatásaik végső tanulsága egymással összecseng. E szerint a világ kultúráinak gazdagsága nem vezethető vissza semmilyen elsődleges, egyetemlegességre számot tartó mintára. Magyarul nem mi vagyunk a világ közepe, ami szerint minden más megítéltetik. A kultúrák csa-