Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 10/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2007)

DÖMÖTÖR BEA: A rögzíthetetlen elbeszélői és olvasói pozíció. Népi önéletírások elemzése

ző, fikció és valóság viszonyáról állítanak, de ezzel vagy a fikciós olvasásmód szabályainak ellentmondó rendszerbe kényszerülne bele az olvasó, vagy pedig ezeket a kategóriákat is be kellene vonnia a fikció érvényességi körébe. Ha viszont elfogadnánk a szövegek önéletrajziságát, mindazt amit a szövegek állítanak önmagukról és a világról, akkor azt is el kellene fogadni, hogy ezek a szövegek felszámolják saját textualitásukat, kudarcot vallanak.

14 Egyik eljárás sem hoz megnyugtató eredményt, az értelmezés során - bármennyire is vágyunk rá - nem érezhetjük magunkat biztonságban, kénytelenek vagyunk fenntartani az állandó mozgást, elfogadni az eldönthetetlenség állapotát, a szöveggel szembeni magárahagyatottságunkat. A kortárs irodalomelméletekkel egy időben a néprajz és a kulturális antropológia élettörténetekkel, életrajzi elbeszélésekkel kapcsolatos kutatásai is hasonló irányba mozdultak el: a társadalomtudományok retorikai fordulata és annak tudatosítása, hogy a kultúra kutatója csakis már eleve értelmezettként létező kulturális jelenségeket ismerhet meg (Geertz 2001 ), szükségessé teszi az élettörténeti, önéletrajzi vizsgálatok során a narratívaknak az őket megalkotó retorikai mechanizmusokon keresztüli megközelítését. Az élettörténet megalkotásakor az elbeszélő egy narratív akció kialakítójává és főszereplőjévé válik, és az így létrehozott narratíva nem csupán a múlt, az életpálya egy értelmezett képét mutatja be, de látni engedi azokat az (előzetes) elképzeléseket is, amelyek alapján az elbeszélő saját életpályáját képes elbeszélhető történetként megfogalmazni. Az életrajzi elbeszélés mint narratív struktúra megmutathatja azokat a mechanizmusokat, melyek segítségével az elbeszélő szélesebb kontextusban helyezi el magát, értelmezi a társadalmi térrel, történeti idővel való kapcsolatát (Niedermüller 1988). Az elmondás során a múltbeli esemény az aktuális élettörténeti helyzet részévé válik, egy olyan jelentéssel, mely megerősíti a jelent. A jelen szituáció által újjászerveződött múlt segítségével egy strukturált énkép jön létre, s az élettörténet ezáltal lesz valami több vagy más, mint az életpálya eseményeinek összessége. Niedermüller Péter szerint az önéletrajzi szöveg legfőbb funkciója, hogy „a megtett életutat, az életpálya egy adott szakaszát szimbolikus módon megjelenítse, hogy a múlt legitimálja a jelent, s a jelen legitimálja a múltat, azaz az élettörténet az egyén személyes és társadalmi identitásának szimbolikus manifesztációja legyen" (Niedermüller 1988:386). Az életrajzi szövegek nyelvi interakció termékei; a gyűjtési szituációban létrejött oral history vagy az alapvetően saját csoporton kívül eső olvasóknak szánt önéletírás egy dialógus eredményeképpen jön létre. Az életre emlékező elbeszéléseknek a gyűjtő vagy az (idegennek tekintett) olvasó a hosszú távú létezés lehetőségét kínálja, emiatt az elbeszélés egyik célja az önlegitimáció lesz, annak bizonyítása, hogy méltó a megörökítésre. Ezzel egy időben a szövegbe beleíródnak az érvényes hatalmi viszonyok is - az intézményesült normák szerint abban a regiszterben, melyben a szöveg megörökítődik, általában a gyűjtő, az olvasó presztízse a magasabb. A hatalmi viszonyokat - amennyiben a szöveg létrejön - mindkét fél elfogadja, tehát a szövegben az önlegitimáció mellett a delegitimáció is megjelenik, s így erre a helyzetre is érvényes lesz mindaz, amit Paul de Man az önéletrajzi szituáció kapcsán az arcrongálásról és a biztonságos olvasói pozíció megtalálásának lehetetlenségéről megfogalmazott (Görög 2002). Az élettörténetet hallgató vagy az önéletírást olvasó, s így a jelentésteremtésben részt vállaló befogadó nem tud elfoglalni olyan kitüntetett pozíciót, melyből minden más reprezentációs szint megérthető lenne; az értelmezés során ebben a kontextusban is az eldönthetet-