Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 10/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2007)

Tabló - Az észak-európai narratológia folklorisztikai perspektívái Annikki Kaivola-Bregenhoj - Barbro Klein - Ulf Palmenfelt, eds.: Narrating, doing, experiencing. Nordic folkloristic perspectives Gulyás Judit

szélesének igazolhatatlan beszámolójává fokozza le, jól illusztrálja a cikk fő problémáját: miért veszíti el egy egyes szám első személyben elbeszélt tapasztalat/élmény a hitelességét, amint ugyanezt a tapasztalatot harmadik személyben beszélik el? A történetek elbeszélése, illetve a tapasztalatok elbeszélése - legalábbis amint az a szerző érveléséből kitűnik-ebben a használatban két különböző beszédműfajt képvisel. A tapasztalat terminus ugyanis olyan megnyilatkozásokra vonatkozik, amelyek az „igazság" autentikus és meggyőző kifejeződései, mivel közel vannak eredetükhöz, azaz a narrátorhoz, míg a történet fiktívnek tekintendő műfajt jelöl, amely egy másik személy tapasztalataira utal, és ezért autenticitásának mértéke alacsony. Esettanulmányában Blaakilde közelebbről azt vizsgálja, hogy interjúalanya, a középkorú nagyszülő miként használ fel - pedagógiai eszközként - narratív stratégiákat, és miként ötvöz különböző beszédműfajokat felnőtt lányával folytatott beszélgetései során. Kiindulópontja szerint az angolszász és északeurópai kultúrában a szubjektivizmus fogalma a lehatárolt személyiség felfogását fedi, és a lehatárolt személyiség kulturális ideálja a be nem avatkozás narratív konstrukcióit hozza létre, a másik iránti tisztelet kifejeződéseként. Az anya és felnőtt gyermeke közötti viszony, valamint az ehhez társuló kommunikációs formák sora azért tarthat számot narratológiai érdeklődésre, mert a felnőtté válással az individuumnak olyan határai jönnek létre, amelyek a kiskorú gyermekkel való kommunikációtól eltérő beszédműfajokat kívánnak meg. Kultúránkban egy gyermeket még nem tekintenek teljesen független individuumnak, s idővel az anyának nehéz követnie azokat a határmódosulásokat, amelyek a felnőtté válással a lehatárolt, független személyiséget létrehozzák. Blaakilde érvelése szerint a személyiség határaival, a határátlépéssel és a beavatkozással áll kapcsolatban egy másik, a történethez hasonlóan negatív konnotációval bíró beszédműfaj, amelyet ő a „jótanács-osztogatás" {good advice giving) megnevezéssel illet. A jótanács-osztogatás és a történetmondás közös vonása, hogy mindkettő olyan diskurzust reprezentál, amely a lehatárolt személyiségtől el van távolítva, olyan narratívakat foglalva magában, amelyek - a saját tapasztalattól eltérően - nem tekinthetők autentikusnak a címzett/közönség/megszólított szemszögéből. A szerző elemzése szerint a nagyanyákhoz az anyák kulturálisan elfogadott jellemzőire való hiperbolisztikus utalásként gyakorta a „Nagy Anya" (Qreat Mother) kulturális trópusát társítják, s az ilyen szerepkörrel felruházott nőket úgy jellemzik, hogy azok nem respektálják megfelelően a náluk fiatalabb családtagokat, így lányaikat sem. Ezért ezek a szövegek a Nagy Anyát olyan személyként jelenítik meg, aki lánya személyiségének határait fenyegeti. Ez a fenyegetés kerül előtérbe a jótanácsadás beszédműfajával, amely távoli, nem autentikus és személytelen megközelítést implikál, figyelmen kívül hagyva a másik, a címzett tapasztalatait (amelyek viszont autentikusnak, közelinek és valósnak tételeződnek). Ily módon bizonyos beszédműfajok szorosan kötődnek a korrekt viselkedés fogalmához egy adott kultúrában. A szerző feltételezése szerint a Nagy Anya alakjához társuló negatív kulturális konnotáció a terminusok szociokulturális feltételezettségéből és változásából fakad, valamint abból, hogy az anyai identitás feltehetően egyfajta hangsúlyozottabb individualizmus felé mozdult el. Elemzésében Anna Leonora Blaakilde ezek után azt mutatja be, hogy minél inkább arra törekednek az anyák, hogy jótanácsaikkal áthágják felnőtt gyermekeik esetében e láthatatlan demarkációs vonalat, annál erősebbek lesznek ezek a határok, mindenféle behatolást megelőzendő. Ugyanakkor azok a modern nagy-