Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 9/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2006)
Helyzet - Nagy Károly Zsolt: Interaktív etnográfia
rukciós folyamat ugyanis kényszerítőleg hat az abban részt vevőkre, hogy gondolják át vagy újra a lokalitás 10 alapfogalmait, viszonyait. Az ilyen helyzetekben többé-kevésbé tudatossá, reflektálttá válnak azok a kapcsolások is, melyek a lokális kultúrában vagy életmodellben - mint egy hálóban - a társadalmi valóság, illetve az arról való gondolkodás narratív és képi, mentális és reális alakzatait mint csomópontokat összekötik. A vizuális kultúra vizsgálata - jóllehet tanulmányozásának diszciplináris tagoltsága nem ezt sugallja - a kultúra egészének vizsgálatát jelenti. (Lényegében talán ez is közhely.) Nem annyira azért, mert a vizualitás mindent áthat, vagy azért, mert információink döntő többségét a világról látás útján szerezzük, hanem leginkább azért, mert a képek - mint a vizuális kultúra alapelemei - a kultúra egésze mint kontextus híján élettelenné, társadalomtudományi szempontból értelmetlenné (értelemvesztetté) válnak. A képek és narratívak a kultúrában - csakúgy, mint gondolkodásunkban - összefüggenek. Az összefüggés mikéntje azonban vita tárgya. A gondolkodás képelméletének hazai apostola, Nyíri Kristóf szerint „[...] az emberek elsőbben képekben gondolkoznak, s csak azután szavakban - itt természetesen a képet a szó tág értelmében kell venni. Ez az elképzelés... végigkíséri a Nyugat filozófiájának történetét, hol felerősödve, mint a brit empirizmusban, hol szinte föld alá kényszerítve, mint a huszadik század első felében - ám világos megfogalmazást soha nem nyert. Nem is nyerhetett mindaddig, amíg a kifejtés, érvelés és magyarázat nyelve a merő szónyelv maradt. Napjainkban, a képi kommunikáció technológiáinak fejlődésével, a helyzet változik." (Nyíri 2000b.) Nyíri számos esetben hivatkozik Wittgensteinre, akinek kései képfilozófiájában hasonlóan a vizuális antropológia alaptételéhez — „[...] a kép jelentése nem önmagában, hanem a kép adott használatában létezik, ami pedig a szónyelven át határozódik meg. Ám Wittgensteinnel szemben - folytatja Nyíri - megfogalmazható: ha a képek előállítása és használata - köszönhetően az imént említett technológiai fejlődésnek - egészen egyszerűvé válik, s ennek következtében számos kép jelentése konvencionálisan rögzülhet-ahogy a szavak jelentése, használata is konvencionálisan rögzült-, akkor a kép alighanem fölszabadul a szó totális gyámsága alól." (Nyíri 2001.) A két megközelítés azonban nem áll feltétlenül szemben egymással. Az ugyanis, hogy egy dolog jelentése konvencionális, azt jelenti, hogy az illető jelentés társadalmi konszenzus eredménye, s mint ilyen kulturálisan meghatározott. Tehát - nyilvánvalóan - nem eleve adott, mi több, relatív (azaz egyazon dolog jelentése kultúránként - még a globális kultúrában, s ha csak árnyalataiban is, de - változhat), s végül ideiglenes, mivelhogy a kultúrát működtető ember is az. Ezekből pedig egyenesen következik, hogy a konvenciót nem csupán létrehozni, de fenntartani, mi több, továbbadni, átörökíteni is szükséges. Ezekre pedig egyelőre nincs kéznél hatékonyabb eszköz a szónál, a szónyelvnél. Ez a tevékenység, tehát a vizuális jelek jelentésének termelése-átadása-aktualizálása s az eredményeként létrejött narrációk, pontosabban a tudás termelésének és átadásának azon stratégiái, melyek állandó fordítást jelentenek a kultúra és a gondolkodás vizuális és narratív struktúrái között, távolról sem ismeretlenek az etnográfusok, a folkloristák vagy akár a művészet-, esetleg pedagógiatörténet kutatói számára. Csupán utalás szintjén hadd éljek két példával!
