Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 9/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2006)
Helyzet - Nagy Károly Zsolt: Interaktív etnográfia
A beavatási rítusok alapvető célja - Arjun Appadurai felvetése alapján elgondolva nem más, mint a lokális szubjektumok létrehozása." A lokális szubjektumok olyan szereplők, akik az adott lokalitás megfelelő relációiban azonosítható helyet és szerepet töltenek be, testükön hordozzák, mi több, megtestesítik a lokalitást - és megbízható módon magukban hordozzák a lokális tudást. E - sok esetben rejtett, kódolt - tudás átadásának, kijelentésének kitüntetett alkalma a beavatások liminális fázisa, s kulcsszerepet játszik benne a felmutatás és az értelmezés összefonódó tevékenysége. A beavatás során általában megmutatják a beavatandóknak a közösség szent szimbólumait, és felfedik, megmagyarázzák azok értelmét. Az átadott tudás azonban nem feltétlenül korlátozódik csupán e szimbólumokra. Felölelheti akár az érzéki világ teljességét is, felnyitva a beavatandó szemét a látható-és láthatatlan-világ rejtett, pontosabban a lokalitás által létrehozott, tulajdonított összefüggésrendszerére: „Amint az utóbbi néhány évtizedben a rítusok társadalmi logikájáról írott munkák legjobbjai világosan bemutatták [...], az előadás (performance), a megjelenítés és a cselekvés összetett és átgondolt gyakorlata által a tér és az idő önmagában is társadalmi értelmet nyer és lokalizálódik. Ezeket a gyakorlatokat általában kozmológiainak vagy rituálisnak nevezzük..." (Appadurai 2001:5). A beavatás mint sajátos fordítási aktus a tudás vizuális és narratív formái között vagy talán úgy is fogalmazhatnánk, hogy a sajátos formában ritualizált fordítási, jelentésadó aktus e két forma között - számos más területen is tetten érhető. A tudás átadása és a gondolkodás képi és narratív formái közötti fordítás szoros kapcsolatára számos példát lehetne még hozni. Mind között az egyik legizgalmasabb talán az emblémakönyvek szerepe az európai barokk kultúrában - ám ennek kifejtése helyett most inkább egy teljesen hétköznapi példával hadd éljek. Egy lakodalmi ebéd után pár nappal, ha megkérnének bennünket, hogy mondjuk el, kik is voltak jelen, igen sokan bizonyára felidéznék magukban a lakodalmas sátor vagy étterem képét, a berendezés rendjét, a székeket a rajtuk ülőkkel együtt sorjában - s az emlékkép mentén számolnának be a történtekről. A példa nem véletlen: szeretném felidézni vele azt a szituációt, melynek kapcsán Keószi Szimonidész feltalálta az ars memoriae technikáját, ami az egész kérdéskör egyik legkomplexebb megjelenése. Gondolkodásunk egyszerre narratív/szóbeli és képi/vizuális. A folyamatos átjárás e gondolkodási formák között a kultúra minden színterén megtalálható, sőt, akkor működik jól egy kultúra, ha ezek az átjárók megvannak, s egy kultúra vagy lokalitás általában törekszik is arra, hogy saját reprodukciója érdekében szabályozza, ellenőrizze - konvencionalizálja - is ezeket. Az emberi gondolkodás feltételezett természete a számítástechnika fejlődésére is hatással volt. A ma ismert, internetnek, www-nek nevezett interaktív, hipermediális technikák két megálmodója (s itt valóban álmokról, víziókról van szó), Vannevar Bush (1996) és Ted Nelson ( 1996) a létrehozandó - Nelson szóhasználatával élve - hipervilág paradigmájaként az emberi gondolkodás asszociatív, nonszekvenciális jellegét határozta meg. „Az emberi agy [...] asszociációkat követ. Megragad valamit, és már kapcsol is tovább arra, amerre az asszociációk vezetik az agysejtek által hordozott bonyolult nyomvonal-szövevénynek megfelelően. Természetesen ez csak a jelenség egyik oldala; azok a nyomvonalak, melyeket nem követünk rendszeresen, elhalványulnak, az adatok nem
