Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 9/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2006)

BOKOR ZSUZSA: „Jeligém Nagyszerű öröm". Úrinők prostitúciója Kolozsváron a két világháború között

szükséges, de a rendszeres orvosi vizit igen" (13. cikkely). A román törvénykezés és rendszabályozás azonban mintha igyekezett volna gyorsan (már az 1920-as évek közepére) elfelejteni az előző évek strukturált prostitúciós rendszerét, sőt buzgalmuknak csak további elszántságot adott az az ellenállás, amely szemmel láthatóan a jogalkotóktól és új normáktól függetlenül tovább működtette a rendszert. Ez a „tudatos felejtés" elsősorban a csoport professzionalizálása és kizárólag a bejegyzett/nem bejegyzett elv mentén való elkülönítése révén történt, az egyes - korábban fontosnak tartott - alcsoportok különösebb differenciálása és ezeknek megfelelő jogszabályok meghozatala nélkül. Emellett ugyanolyan ítéleteket asszociált minden prostituálttípushoz, a titkos prostituálthoz, a bordélyházi leányokhoz és az utcalányokhoz egyaránt: betegeknek tekintette őket, és azt vizsgálta, hogy betegségük milyen mértékben gyógyítható, vagy mennyire velük született abnormitás" (ezért tartotta fontosnak megnézni, milyen kórképet mutat a prostituált családja: szülei, testvérei között hányan szenvedtek vérbajban, tébécében, és hányuknak volt pszichikai, idegrendszeri megbetegedése). Ez az alaposan átgondolt rendszer nemcsak a megelőzésre és a kezelésre, de a társadalomba való visszaillesztésre is talált alternatívákat. Ilyen volt a Női Kórházhoz tartozó varroda is, amely a kórházban kezelt betegeket később munkába állította.

12 Ehhez a kezdeményezéshez jól alátámasztható érvekre volt szükség, amelyek magyarázták a korábbi normáktól és szokásoktól való eltérés szükségességét: ilyen érvnek bizonyult a nemi betegség és a prostitúció már az előző évtizedekben is kellőképpen megalapozott összekapcsolása. Ez a diskurzus az adott körülmények közt egy eleve adott tényre, a szifilisz elterjedéséhez kapcsolódó pánikhangulatra alapozott, még problematikusabb színben tüntetve fel a sokak szerint a nyavalyát szinte kizárólag terjesztő prostitúciót. A szifiliszhisztéria, mint jól tudjuk, korábban, a századfordulón is része volt mind a magyarországi, mind az erdélyi (lásd például Vári 1995; Därämus. 200

1 ), mind a román orvosi diskurzusnak (Báluta 2005), és fontos eleme volt a bordélyházak orvosi szabályozásának egész Európában. Ez a félelem azonban az első világháború után magával hozta az egyének teste és személyközi kapcsolatai fölötti maximális, a korábbinál jóval hatékonyabb és intenzívebb kontroll igényét, és mindezt egy jól előkészített nemzeti diskurzus talajába ágyazta. A női testek feletti kontroll igényét sem ez a korszak szüli. Az orvosok higiéniáról folytatott diskurzusa már a 19. században jelentősen meghatározta a női identitáskonstrukciókat, pontosan az úrinő idealizált alakját, amely diskurzus nemcsak a fizikai/pszichikai, hanem a fizikai/morális tényezők mentén is alakította a nő szerepéről, jelleméről és külleméről szóló elképzeléseket (vö. Báluta 2002). A két világháború közötti kolozsvári román orvosi gárda egy közös nemzeti identitás megtalálása érdekében továbbgondolja ezeket a konstrukciókat, és újraírja, újabb ideológiai keretbe ágyazza azokat. Ezek a reformok újabb közegészségügyi rendelkezéseket és városrendezési projekteket jelentenek, amelyekben nemi, etnikai és osztálykategóriák szerint mindenkinek kijelölik a helyét és a térhasználati lehetőségeit. A prostituáltak csoportjára irányuló egyneműsítési tendencia eleinte a teljes ellenőrizhetőség vágyában, a francia reglementarizmus teljes eszköztárának újraadaptálásában és újragondolásában nyilvánult meg, majd pedig a bordélyházak megszüntetésében csúcsosodott ki, amikor 1930-tól egy határozott politikai akaratnak köszönhetően az összes prostituált utcára helyezésével gyakorlatilag minden prostituáltat az utcalány kategóriájába sűrítettek.

13