Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 9/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2006)

BOKOR ZSUZSA: „Jeligém Nagyszerű öröm". Úrinők prostitúciója Kolozsváron a két világháború között

A titkos nyilvánossá válása Az előbbi klasszifikáció főként az erkölcs mezsgyéjét érintette, és ezért az ezt létrehozók inkább a nyilvántartott, de nem nyilvános prostitúció mellett kardoskodtak (erre utalnak a bordélyházak lesötétített ablakai, a prostituáltak mozgásterének szigorú korlátozása), illetve igyekeztek zár alatt tartani a problémát, és csak néha szóba hozni. Ehhez képest a román orvosi hatalom az első világháború után elkezdett nyilvánosan is beszélni a prostitúcióról, és nyilvános, sőt nemzeti problémává avatta, bár a lezárt ablakokat és a korábbi térkijelölési stratégiák egy részét megtartották. A kendőzetlen bujálkodás és a nemi betegségek ügye már nem csupán a bulvársajtó és a suttogó jogalkotók témája volt, hanem a közbeszédé. A kolozsvári Női Kórház igazgatója, Dominic Stanca több írásában is kifejti, hogy „ma, a szociálhigiénia számára a prostitúció már nem morálisan fontos, hanem elsősorban mint fertőzésforrás, amely jelleget a promiszkuus szexualitás adja számára" (Stanca 1929:1 64). A két világháború közötti, az orvosi intézményekben ezúttal hatalmi pozícióba került román orvosok végezte klasszifikáció teljesen új arcát mutatta a helyi prostitúciónak. A prostituáltakat ezúttal nem a nyilvános/nem nyilvános probléma mentén értelmezték, és az ellenőrzésük sem a helyi nyilvánosság védelmét jelentette, legalábbis nem annak korábbi, polgári erkölcsvédelmi értelmében. Az ellenőrizhetőség vált a legfontosabb kritériummá, ennek alapján nyilvántartott és nem nyilvántartott, veszélyes és kevésbé veszélyes prostituáltakról beszélnek. Lássuk, eszerint hogyan néz ki Kolozsvár prostituálttársadalma: a századfordulón már ismert nyolc bordélyház egészen 1930-ig működött, átlagosan nyolc-tíz személlyel,

9 ezek a bordélyházi leányok mind nyilvántartásba kerültek, ellenkező esetben szigorúan büntették nemcsak őket, hanem a házat fenntartó bordélyost is. Ezenkívül a város folyamatosan több szabad (magánlakásokon lakó, bejegyzett) prostituáltnak is otthont adott, akik elsősorban randevúházakban, magánszállásokon, mulatóhelyeken, szállodákban és fürdőkben szerezhettek klienseket maguknak. A nyilvántartottak (tehát a kevésbé veszélyesek) száma a városban átlag százötvenre volt tehető, ez a szám csak a harmincas évekre ugrott meg jelentősen.

10 A prostituáltak harmadik nagyobb csoportját a titkosan működő, tehát igencsak veszélyes, be nem jegyzett, rendszerint jó családból származó és jelentős polgári réteget kiszolgáló nők, a negyedik csoportot az utcai (szintén nem nyilvántartott) prostituáltak jelentették, akik az előbbi csoporthoz hasonlóan megoldatlan problémát és veszélyforrást jelentettek. Ez utóbbiak többnyire a szakmában lesüllyedt, kiöregedett, esetenként beteg nők vagy zsenge koruk miatt hivatalosan nem regisztrálható lányok voltak. Természetesen a csoportok közötti határ rugalmas volt, lehetővé tette az egyes alcsoportok közötti átjárást. Ezt az átalakulási tendenciát reformként érzékelik a korabeli orvosok és a tevékenységeikre folyamatosan reflektáló román újságírók. A „reformáció" első lépése tehát a kategóriák újrarendezése, majd a szabad prostituált főbűnössé való kikiáltásának végső célja magának a kategóriának a megszüntetése. Míg az Előadói javaslat még a szabad prostituáltaknak a város társadalmában betöltött fontos szerepéről beszél, erről a „fontosságról" az impériumváltás után már ritkábban esik szó. Eleinte még mindig külön kezelik a „szabadon dolgozókat", például az Ante-proect című törvénytervezet kitér a kétes helyzetű prostituáltak kezelésére, akiket „tolerálni lehet, a bejegyzés az ő esetükben nem