Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 9/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2006)

BOKOR ZSUZSA: „Jeligém Nagyszerű öröm". Úrinők prostitúciója Kolozsváron a két világháború között

nak megfelelői. Ők azoknak a kicsapongó életet élő európai „nagyvilági hölgyeknek" a lokális variánsai lehettek, akiknek szexualitása kevésbé volt kontrollálható. Egyetlen tulajdonság hozza tehát őket össze az utcán kóborló „harmadrendű" kéjhölgyekkel: a kontrollálhatatlanság. Az előbbiek kapcsolatai azért nem voltak ellenőrizhetők, mert ők maguk nem voltak láthatók, azaz nem prostituáltként voltak jelen a nyilvános szférában, az utóbbiak azért, mert nem voltak hajlandóak alávetni magukat az orvosi vizsgálatoknak és a hatósági szabályozásoknak. Az utcai és a szabad prostituáltak orvosi „meghódítása" a román országokban is hasonló, sőt talán még szigorúbb intézkedésekbe torkollott a I 9. században: itt minden olyan tizenkét év feletti nő gyanús személynek számított, aki az utcán kihívóan viselkedett, vagy „akit prostituáltként ismert a város", aki elvált, vagy büntetett előéletű volt - ezek regisztrációját is mind kötelezővé tették (Bälutä 2005:190). Kolozsváron a századelőn már a titkosoknak is be kellett jegyeztetniük magukat. Annak ellenére, hogy regisztrálják őket, eltitkolhatják kilétüket, foglalkozásukat - mondják a kolozsvári törvényalkotók a 20. század elején.

8 A futóbárcások rendszerének kialakítása a századfordulón úgy valósult meg, hogy a hatalmasságok a továbbiakban is ennek a prostitúciós formának a titoktartó jellegére apelláltak, ugyanis a titkosság lett volna az a jellemző, amely alapján az orvos és a társadalom maga is megtudta volna különböztetni a nyilvánosakat a nem nyilvánosaktól. A titoktartásra való hivatkozás kettős célt szolgált: egyrészt regisztrációra ösztönzött, másrészt pedig a polgárság érdekeit tartotta szem előtt - jelesül a differenciált szexuális szokásoknak megfelelő differenciált szolgáltatások fenntartását és biztosítását -, azokét a polgárokét, akik viszolyogtak a magát professzionálisként feltüntető prostituálttól, viszont annál inkább kedvelték azt, ami „titkos és rejtőzködő", akik szívesen látogatták a magányosan lakó vagy a szerelmi légyottnak helyet adó randevúházakban fellelhető nőket, ugyanis ezeken a helyeken a „házasságtörés illúziójáért fizettek" (lásd Corbain I 999:224). Alain Corbain szerint a ! 9. század végi bejegyzett és magányosan dolgozó nők tolerálásában egyidejűleg a titokban fenntartott szexuális kapcsolat toleranciáját is láthatjuk, ebben a gesztusban ugyanis a magányos bujálkodás újraértékelődik (Corbain I 986:2 I 6). A randevúházakba, ahol I 8. századi libertinus olvasmányélményeiket eleveníthetik fel, a házasságtörésre elszánt polgárok a másik feleségének elcsábítóiként lépnek be (Corbain I 986:2 I 8). Természetesen a „szabad" prostituáltak csoportja Kolozsváron sem volt homogén, éppen ezért nem volt olyan könnyű folyamat a be- és elhatárolásuk sem. Bár a „kicsapongásukról híres" úrinők csak egy részét jelentették ennek a prostituáltkategóriának (a szabad prostituáltak csoportjába soroltak időnként más, főállásban rendszerint alulfizetett „női munkát" végző nőket is: kasszír- és táncosnőket, cukrászlányokat és cselédeket is), a titkos/szabad prostituáltak még a két világháború közötti köznyelvben is azokat a többnyire jó családi háttérrel rendelkező „úrinőket" jelentették, akik mellékfoglalkozásként űzték a prostitúciót. A polgárság - ugyancsak Corbain mondja - azért fizetett a találkaházi nőknek, mert bennük a „magáénál magasabb társadalmi kategóriából származó nőt" vehetett birtokába (Corbain I 999:224).