Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 9/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2006)

SZABÓ Á.TÖHÖTÖM: Morális elvek az erdélyi falusi gazdálkodásban

szást (Popkin 1986:23-26). Az ellenvélemény megfogalmazójának állításai igazak lehetnek, azonban az erdélyi falura vonatkoztatva tennünk kell néhány pontosítást. Teljesen nyilvánvaló, hogy egy mai falu lakói nem a létminimum etikája alapján szervezik életüket, hanem inkább egy gazdasági és társadalmi optimum, a hatékonyság elérésére törekednek, és ez - mint majd kiderül - a gazdaság keretei és a közösségiség okán legalább annyira feltételezi a gazdasággal kapcsolatos morális rendszer létezését, mint a létminimumból fakadó imperativusok. Mindezen túl viszont úgy tűnik, hogy a gazdaságok legalábbis nagy többségükben - kerülik a kockázatot, és inkább egy biztonságosan elérhető életszínvonalat céloznak meg. Ez nem jelenti a fejlődéstől való elzárkózást, hisz a modernizációs nyomás minden háztartásban érezteti hatását. Ám a gazdaság eszköztechnikájának megújításában, a lakás komfortjának növelésében mindig igyekeznek már meglévő és biztonságosan elérhető erőforrásokra támaszkodni: ódzkodnak például a hiteltől, vagy inkább a rokonsági, kapcsolati hálójukból kérnek kölcsön, ennek erőforrásait vonják össze akár munkában, akár az eszközök közös megvásárlásában. A morális ökonómia következő fő tétele az, hogy a falvakban működő közösségek olyan normákat határoznak meg, amelyek egyformán érvényesek mindenkire: a korporativ falvak közösségi működése az egalitárius elveket és a közös tehervállalást teszi meg normává, következésképp a különböző krízishelyzetek, a családokat fenyegető veszélyek elhárítása közösségi szinten valósul meg, ezzel pedig enyhíti a családokra nehezedő nyomást. A közösség tehát mintegy pajzsként borul tagjaira, és fenntartásához mindenki hozzájárul. Popkin ellenvetése, hogy „[...] hanyatlás esetén, amikor mindenki közel van a veszélyzónához, a községek kevésbé jól működnek, mivel az egyének nem szívesen járulnak [...] hozzá jövőbeli hasznot ígérő biztosítási, önsegélyezési és jóléti programok fenntartásához, és a pénzt inkább [...] rövid távú célokra, és saját szükségleteik kielégítésére fordítják" (Popkin 1986:27). Noha veszély, krízishelyzet esetén a gazdaságoknak a biztonság és a többiek által nyújtott támogatás iránti igénye megnövekszik, épp ezekben a helyzetekben csökken a támogatási és segítési hajlandóság, mivel a visszafizetés egyre bizonytalanabbá válik (Popkin I 986:27). Ezek az érvek igen komolyak, de észre kell vennünk, hogy az okfejtés a formális gazdaságelmélet logikai sémáját követi: ha csökken a visszasegítés valószínűsége, akkor a gazdaság megszünteti részvételét a reciprokatív rendszerekben. Kétségtelen, hogy az erdélyi falvakban az utóbbi évtizedekben lejátszódó folyamatok a reciprokatív alapon szerveződő közösségek és a kölcsönös segítségnyújtási rendszerek megváltozása és netán megszűnése felé mutatnak. A változást viszont nem elsősorban a haszonmaximalizáló kalkulációval hoznám összefüggésbe, hanem az életmód megváltozásával, ami hosszú távon hat a közösségek működésére, hisz a kölcsönös segítségnyújtás esetén általánosított reciprocitásról van szó, ahol a javak nyújtásának pillanatában igen nehéz felmérni a visszasegítés biztos vagy bizonytalan voltát. A visszasegítésre garanciát leginkább a helyi kötelezettségek rendszere, a szokások és a normák nyújthatnak. Amit tehát Popkin a vietnami, kapitalizmus előtti faluról mond, az úgy tűnik, nem érvényes a mai erdélyi falura és annak történeti előzményeire sem. A kölcsönös segítség itt hosszú távú kapcsolatokat jelent, legtöbbször az adott és kapott javak értékének pontos mérlegelése nélkül zajlik, következésképp változása is hosszas folyamat, nemcsak és nem elsősorban egyéni mérlegeléseknek, hanem az életmódnak, a munkaerő-elosztásnak, a megváltozott időhasználatnak és az általános bizalmi szint csökkenésének is eredmé-