Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 9/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2006)

Helyzet - Nagy Károly Zsolt: Interaktív etnográfia

lenési módja közti átjárás tehát folyamatos, sőt addig működik jól a lokalitás, amíg ez az átjárás megvan, és megvannak azok a technikák és eszközök, azok az átjárók - ezek lehetnek akár verbális képek is -, melyekkel ez megvalósítható. A néprajz és a kulturális antropológia alapfeltevései, mondhatni közhelyei közé tartozik az a megállapítás, hogy minden kultúra - lokalitás - jellemző módon alakítja ki, formálja meg tárgyi és épített környezetét.

21 így az a kijelentés, mely szerint a személyes terek, a személyes vagy egy lokális közösség által a személyhez rendelt tárgyak a személy kiterjesztései, közösségi léptékben is igazolhatók. A tárgyaknak és a belőlük szervezett rendszereknek a vizsgálatán keresztül egy lokális „jelentésközösség" tapintható ki. A globalizáció egyre erősödő hatása következtében úgy tűnik, a tárgyak sajátos, helyi jellegzetességként történő megfogalmazása, kialakítása helyett egyre inkább lokális jelentéssel való felruházásuk az, ami sajátossá válik. A tér, a térelemek, a tárgyak és tárgyi rendszerek lokalizálódásának egyik lehetséges módja, hogy a fizikai tér - a helyi közösségek élettere - kitüntetett pontjain jelentéssel telített csomópontokba szerveződnek. Ezek a csomópontok egyfajta (többé-kevésbé egységes, konzekvens, tehát véletlenszerű elemektől sem mentes) „színpadokként" funkcionálnak, melyek nem csupán kellékei a lokális szubjektumok mindennapi életének, hanem szervezik is azt. Ezek a „színpadok" azután „színpadképekként" - egy-egy tér, utcarész, térelem rögzült és a maga egészében és szerveződésében jelentéssel felruházott képeként - a lokális tudás, a közösségi emlékezet részévé válnak, s egyfajta mnemotechnika - a (lokális) emlékezet színháza - gyanánt működnek. Feladatuk az, hogy a lokális szubjektumokban felidézzék a lokalitás „ethoszát". Miután a közösségi emlékezet, a lokális tudás mindig az egyéni emlékezet részeként él, a helyi közösségek számára kulcsfontosságú olyan lokális szubjektumok képzése, akik megbízható birtokosai és „hűséges sáfárjai" lesznek e tudásnak. A lokális színpadképeket e folyamat során kettős funkcióban használják fel. Egyfelől állandó hivatkozási alapként „elsődleges tárgy"

22 minőségben a tér és a tárgyak lokalizálása során. A színpadképpé sűrűsödő terek a tárgyak lokalizálásának aktuális paradigmáit vonultatják föl, illetve fordítva: a terek azáltal is sűrűsödhetnek, hogy a tér, illetve bizonyos tárgyak lokalizálási technikáinak eredeti megoldásait tartalmazzák, s így későbbi replikák kiindulópontját jelentik. Másfelől mnemonikus képként a lokális identitással kapcsolatos pozitív vagy negatív értelmű narrációk megfogalmazásakor. Itt azokra a narrációkra - illetve Homrogdon inkább a konzekvenciát olykor nélkülöző narratív fragmentumokra - gondolok, melyekben a lokalitáshoz mint elváráshorizonthoz való viszony adott jelenségek tekintetében kifejeződik. Az interjúk készítése során Homrogdon számos - a „kisepikai prózai folklórműfajok" családjába tartozó - narratív töredéket vettem fel, olyan verbális/szóképeket, leírásokat, melyek nyomán körvonalazódik az említett elváráshorizont, a rend lokális fogalma: egy mentális kép, amelyet homlokzatelvnek neveztem el. Ennek lényege az, hogy a „rend" fogalma a tapasztalás számára mint „hierarchikus rendezettség" jelenik meg. A hierarchia csúcsát az általánosan értelmezett „homlokzat" jelenti, s a homlokzat mögé hatolás mélységével párhuzamosan a (külső) szemlélő rendérzete csökken. A homlokzat az a látható felület - az áthaladó utazó számára Homrogd főutcája, a házat néző számára a ház utcai homlokzata, a társas kapcsolatokban az arckifejezés -, mely leginkább ki van téve a „másik", illetve a közösség tekintetének. Ez jelenik meg a portákon,