Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 9/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2006)

Helyzet - Nagy Károly Zsolt: Interaktív etnográfia

fészmetafora, amikor a hipermédia adathalmazát - illetve kiterjesztve a fogalom érvényességét az interaktív etnográfia felvetésére is: egy lokalitás jelenségeit, történéseit úgy teszi értelmezhetővé, hogy egyfelől ismeretlenségét, idegenségét valami ismerősön keresztül feloldja, másfelől segít kimondani, narratívává formálni azáltal, hogy képszerűén egyszerre teszi láthatóvá, beláthatóvá

18 szerkezetét. A kép mint értelmezési stratégia lényege éppen ez a szimultán megjelenítés. A kép, sűrítve teret és időt, egyszerre teszi átláthatóvá a jelenségeket. Ezzel értelmezésre szólít fel, ugyanakkor arra is lehetőséget teremt, hogy az elemek eltérő szekvenciába rendezésével különböző olvasatokat hozzunk belőle létre, így növelve az értelmezés mélységét, komplexitását. Az interfészmetaforának azonban nem kell feltétlenül látható képnek lennie, elég, ha egy mentális kép felidézésével meghívja a képi gondolkodást. Erre álljon itt végezetül egy egészen távoli példa. Pál apostol az egyház mibenlétének megvilágítására a test metaforát használja:

19 a metafora meghívja az emberi test - konvencionálisan rögzült - mentális képét, ami azután számos értelmezési lehetőséget rejtve az egyház misztériumának egyre mélyebb és mélyebb, illetve más-más minőségű megértését teszi lehetővé. Az interfészmetafora e téren is hasonlít az ars memoriae emlékezet palotáira vagy színházaira, melyek eredetileg szintén mentális konstrukciók voltak, s arra szolgáltak, hogy egy lineáris-narratív struktúra - egy szónoklat - szimultán-képi fordításaival segítsék annak memorizálását, felidézését. Ezen a ponton azonban fel kell tennünk a kérdést: mi értelme van mindennek, s hogyan is működik mindez a gyakorlatban? Ezt nagyon röviden saját kutatásomon keresztül szeretném bemutatni. A szóban forgó kutatást a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Homrogdon végeztem. A mintegy ezerlelkes faluban az elmúlt négy esztendő során megfigyelhettem a rendszerváltozás után lassan magához térő, a környező, elnéptelenedő falvak sorsát elkerülni akaró lokális társadalom átalakulását. E folyamat középpontjában egy, a lokális identitás újrakonstruálását célzó folyamat áll, melynek lényege a helyi elit által irányított hagyománykonstrukció, kulturális örökség-képzés. Bár e kitalált hagyomány rendelkezik-igaz, igen gyenge - helyi gyökerekkel, és képes volna a falu életét gazdasági vonatkozásokban is új, életképesebb alapokra helyezni, a felülről szervezett mintakonstrukció mégsem válik a falu belső normájává. Ennek - a lokalitás történetében gyökerező személyi-politikai okain túl - következtetésem szerint az az oka, hogy a helyi horizonton belülre lép egy, az együttélés belső logikájánál gyorsabb, erőszakosabb és attól idegen mintakínálat, ami nem egyezik a helyi mintafejlődés során létrejött normákkal, s így ellenállást szül. E problémakörbe belelátva kutatásom egyre határozottabban körvonalazódó vezérfonala, alapproblémája Homrogd mint lokalitás horizontjának leírása, elemzése lett a normák és minták dichotómiája alapján. Abból indultam ki, hogy a kutatás során a velünk szembe kerülő másik vagy idegen életvilágát különböző utakon közelíthetjük meg. Ezek közt az egyik lehetőség az, hogy - reális vagy mentális - képekként kezeljük a valóságot. A lokális közösségek maguk is sok esetben így tesznek. A kultúra ekképp nem lineáris, egymást követő kijelentések során felépülő narratív struktúra, hanem a vizuális kommunikációra jellemző képszerű, szimultán vonatkozási hálóként, illetve rendszerként tárulkozik fel.

20 A két megközelítés élesen nem választható szét, hiszen ezt a szimultán vonatkozási hálót is - például a lokális szubjektumok képzése során - igen gyakran narratív lineáris struktúrába kell rendezni, verbalizálni kell. A lokalitás e két megje-