Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 9/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2006)
Tabló - Bosnyák horáhánók Torinóban Carlotta Saletti Salza: Bambin i del „campo nomadi". Roma bosniaci a Torino Prónai Csaba
Súlyos konfliktushoz vezetett, hogy míg a később érkezettek menekült státust kaptak, mivel a háború idején jöttek el, a korábban érkezettek nem. A menekültek olyan forrásokhoz férnek hozzá, amelyekhez az utóbbiaknak nincsen joguk, ezért a korábban érkezettek is menekültekké szeretnének „válni" (Piasere 2004:88). Alapvető különbségnek tűnik, hogy a menekültek migrációja leginkább monofamiliáris: a háború idején fiatal, kisgyerekes párok vagy a campo nomadikban családtagjaikat kereső idősek indultak útnak Boszniából. A korábban érkezettek nem kelnek útra, hiszen a családjuk Torinóban vagy a környéken él. A menekültek viszont elindulnak Boszniába, hogy az otthoniakat meglátogassák, vagy külföldre, hogy megkeressék más rokonaikat (35-36. p.). A Bambim del „campo nomadi" horáhánói - az itt ismertetett könyv szereplői - számára Bosznia még továbbra is fontos viszonyítási pont, ez abból is kitűnik, hogy szívesebben temetnék el halottaikat Boszniában, mint Olaszországban (47. p.). Carlotta Saletti Salza kutatása - többek között - azért is figyelemre méltó, mert azok a horáhánók, akik Olaszországban befogadták, 2000 augusztusában, 2001 áprilisában és augusztusában, valamint 2003 telén Boszniában is vendégül látták (6., 23. p.). A migrációs lánc mindkét oldalának tanulmányozásával a szerző implicite azt a standard módszert követte, amelyet a James L. Watson által szerkesztett, 1977-es Between two cultures című kötet alapozott meg (Hannerz I 998:240). Abban, hogy ehhez a családhoz ilyen közel sikerült kerülnie, nyitott hozzáállása mellett nyilvánvalóan nagy szerepe volt a cigány és a szerbhorvát nyelv beszédszintű elsajátításának is (14- P-). A szerző által megfigyelt világ határai az országhatáron is túlnyúltak (Boszniába), Olaszországban pedig az Arrivore úti ideiglenes tábor területén kívül kiterjedt a bérházakba kiköltözött szállásokra, a táborban lakó gyerekek által látogatott óvodákra, elemi és középiskolákra, a hivatalos irodákra, a helyi egészségügyi szervezetekre, a kórházakra, a város tereire, piacaira, üzleteire, nagyáruházaira, a templomokra és az utakra (5. p.) - mindazon helyekre, ahol az ő horáhánói megfordultak, ahová elkísérte őket. Az olasz antropológusnő vizsgálatára az Európai Unió programjának keretében, a The Education of the Qypsy Childhood in Europe című projekt részeként került sor. Ebben a 2000 és 2003 közt folyó vizsgálatban a Castellón de la Plana-i Egyetem, az 5-ös számú Párizsi Egyetem és a Firenzei Egyetem vett részt, Ana Gimeneze Adelantado, Jean-Pierre Liégeois és Leonardo Piasere irányításával. A Firenzei Egyetem csoportja tíz jelentést készített az olasz helyzetről, melyek közül a Bambini del „campo nomadi" az első, amely megjelent. Az olasz csoportnak, amelynek munkájában Ana Maria Rabelo Gomes is közreműködött, tagjai voltak még: Michèle Barontini, Silvia Lelli, Lorenzo Monasta, Stefánia Pontrandolfo, Simona Sidoti, Alessandro Sorani, Elisabeth Tauber, Paola ^ Toninato és Paola Trevisan (XII. p.). Az európai intézmények néhány évtizede kezdtek érdeklődni a cigány közösségek helyzete és elismertsége iránt, és figyelmet fordítani a cigányok iskolázottságára, ami a nem cigány átlaghoz képest továbbra is „katasztrofális" képet mutat. A The Education of the Qypsy Childhood in Europe volt ez első és talán máig egyetlen olyan európai uniós keretprogram, amely szinte kizárólag kvalitatív módszereket használt, elsősorban a részt vevő megfigyelést. A projektet - írja Leonardo Piasere - egy spanyol hitánó cigány találta ki, majd egy portugál tisztviselő vitte végig Brüsszelben, akit később felváltott egy francia (akinek szerződését egy finn főigazgató írta alá). Spanyol, francia és olasz csapatok végezték el a munkát (melyek soraiban találhatunk nicaraguai, albán, bolgár és bra- 3 I 5