Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 9/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2006)

Tabló - Az anyagi kultúra és a háló Carl Knappett: Thinking through material culture. An interdisciplinary perspective Wilhelm Gábor

nél), a tárgykutatás filozófiai irodalmát szintén nem forgatja (mondjuk Dipert 1993; Smith-Casati 1994; Hawley 2001), és ugyancsak nem foglalkozik a tárgy hétköznapi kategorizálásának (kognitív) pszichológiai (Knappettnél például teljesen hiányzik a Spelketárgy fogalma), illetve kultúraközi pszichológiai vizsgálatainak (például Landau-SmithJones I 998; Malt et al. 1999; Bolton 2001 ) eredményeivel (legalábbis könyvében ezeket az eredményeket és munkákat hiába keressük). Nem szerepel nála Daniel Miller (1995) egyetlen munkája sem, de ugyanígy nem használja a Gell-féle művészetelmélet körüli vita tanulmányait sem (Pinney-Thomas, eds. 2001 ; Layton 2003), noha Miller a tárgyak társadalmi jelentésének irodalmán belül kulcsfigura (Appadurai például szerepel), a szerző elméleti keretének egyik sarokköve pedig éppen Gell művészetelmélete (pontosabban annak kiterjesztése) - a vitakötet bevezető tanulmányára ráadásul hivatkozik is Knappett. Ugyanígy hiányzik a Latour körüli vitákra való utalás (lásd hibriditás, szimmetria, ágencia), holott Latour a másik sarokkő Knappett elméletén belül (a vitához lásd például FuchsMarshall I 998; Fuchs 2001 ; Reckwitz 2002). Feltűnő, hogy a szerző 2002-nél frissebb irodalmat egyáltalán nem használ, bár ki tudja, mennyi ideig fekszenek a kéziratok a philadelphiai kiadónál. Bár a szemiotika saussure-i és peirce-i változatairól szóló fejezet első pillantásra korrekt bevezetőnek tűnik a tematikába, a helyzet messze nem ilyen egyszerű. Saussure Peirce-höz képest igen eltérően használja a 'jel' terminust, éppen ezért egy valamirevaló összevetéshez elengedhetetlen a két rendszer (alaposabb) áttekintése. Ráadásul a latouri társadalmi szemiotika éppen a saussure-i hagyományokhoz kötődő hjelmslevi jel modelljén, illetve ennek greimasi, strukturalista (és a nyelvi entitásokon túlmutató) értelmezésén alapul. Knappett Latourhoz hasonlóan nem foglalkozik komolyan a világ rétegzett, hierarchikus felépítésének lehetőségével (egyéni, társadalmi szint), pontosabban elutasítja ezt a megközelítést (flat view), emiatt kénytelen egy szinten kezelni egymáshoz képest eltérő szervezettségű dolgokat (észlelés, szignifikáció, kommunikáció), ami nem könnyű vállalkozás, és amihez jóval biztosabb elméleti alapok kellenek, mint amilyen akár Latouré. Ez mindenképpen a szimmetriához való ragaszkodás ára. A mikro- és makroszint megkülönböztetése Latour számára fölösleges. Ami van, az a társadalmi praxisok szintje. Ám éppen emiatt a latouri elméleti keret hiányos marad: nem kínál modellt többek között az észleléshez, kognícióhoz (nem foglalkozik ezekkel a jelenségekkel). Latour természetesen igyekszik áthidalni a klasszikus ellentétet a társadalmi struktúra és az egyéni ágencia között, de ennek az az ára, hogy az általa elvetett olyan fundamentális fogalmak helyett, mint a nyelv és a kogníció, néhány újat helyez a középpontba: actant, mediáció, esemény - noha meglehetősen minimalista szinten. Nem foglalkozik ugyanis azzal, mi maga a tárgy. Miben más, mint a nyelv és a kogníció? Miért tartós a tárgy a többi jelenséghez képest (ha valóban tartós, ami kétséges, ám ez esetben újból az a kérdés, miért gondoljuk ezt - Latourrai egyetemben)? Éppen a tárgy, a kogníció és a nyelv kapcsolatának tisztázása helyett Latour (és Knappett) egy újabb fundamentumot keres. Ám miért lenne az egyik alapvetőbb, mint a másik? A könyv egyik központi fogalma egyértelműen az affordancia. A szerző ennek segítségével igyekszik összekötni a materiális dolgokat az elmével, illetve összekapcsolni az affordanciát a jelentéssel, a Norman-féle constraints és a közvetített cselekvéssel.