Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 9/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2006)

Tabló - Kunst aus Afrika. A berlini etnológiai múzeum megújult Afrika-kiállítása Mán-Várhegyi Réka

művészet európai találmányok, és hogy akár etnológiai, akár művészeti tárgyként keze­lünk valamit, azzal a magunk számára fordítunk, értelmezünk, alakítunk. És ennek van egy kis kolonizáló hangulata, még ha most sem elsősorban erről van szó. De mit lehet egyáltalán tenni? Ezek a tárgyak régóta a múzeumban vannak, és a folyamatosan válto­zó múzeumi környezetnek kell kezdenie velük valamit. (Az is abszurd lenne, ha meg­próbálnák azokat visszaszolgáltatni. Kinek is? így legalább bizonyos, hogy gondos ke­zek vigyáznak rájuk még sokáig, hogy épek és szépek maradjanak.) Mind Sally Price ( I 992), mind James Clifford (1988a), miután az etnológiai és művé­szeti tárgyak különbségeiről és a fenti MOMA-kiállításról ír, előáll a maga javaslatával. Sally Price abban gondolkodik, hogy miként kellene szemlélni, szemléltetni, azaz bemu­tatni ezeket a törzsi alkotásokat. Amikor műalkotásokként próbáljuk nézni őket, akkor vagy a mitikus, rituális funkcióikra helyezzük a hangsúlyt, vagy pedig egy univerzális szépséget próbálunk bennük csodálni (anélkül, hogy a háttér-információkat ismernénk vagy kívánnánk). A helyes út szerinte e kettő között, félúton található (Price I 992:141)• Clifford ( I 988a) szerint azt kéne inkább tudatosítani, hogy az etnológiai tárgyak észle­lése a nyugati ízlés megváltozásával változik. Olyan kiállításokra van szerinte szükség, amelyek rákérdeznek a művészet és a művészeti világ határaira, s valóban „emészthe­tetlen", „kinti" tárgyakat illesztenek be a képbe. Mit tesz a berlini Etnológiai Múzeum és a Kunst aus Afrika kiállítás? Megérkezve a múzeumhoz miért zavarba ejtő a Ghána-fesztivál? Az látszik belőle, hogy a múzeum változtatni akar saját magán, nem akar többé az lenni, ami volt, hogy nem akar semmilyen formában sem egy elnyomó, kolonizáló hatalom szolgálatában dol­gozni. Viszont nem olyan egyszerű a tudatos változás, számtalan helyen látszanak még a régi minták, és az sem könnyű, hogy ne csupán azok látványos tagadását hajtsa végre. A focimeccs köré szervezett esemény azt sugallja, hogy a múzeum nem akar többé templom lenni, ahol csak suttogva lehet beszélni, hanem beengedi a kinti világot. De a rendezvény alapján közelebb áll hozzá a ghánai válogatott, mint az amerikai. Vajon miért? Mert ennek a szurkolótábora esetleg kisebb, kevésbé reprezentált, a múzeum pedig tá­mogatni akarja az ebben a tekintetben gyengébb felet? Vagy mert valahol bűntudata lenne azért, mert régebben azt gondolta, hogy alkalmasabb a tárolásra és a kiállításra, mint ezek az országok? Vagy mert a falai között őrzött tárgyak alapján inkább érez közössé­get Ghánával, mint az USA-val? Abszurd kérdések, és valószínűleg a múzeum részéről sem tudatos megfontolásról, hanem inkább automatizmusról van szó. Felmerül a mú­zeumi értekezleten, hogy ghánai dobosok doboljanak a meccs előtt, és automatikusan ^2 mindenki jó ötletnek találja. ^ A reklámplakátok jelmondata is - Nur 15 Minuten bis Afrika - az egyik meghaladni kívánt felfogást tükrözi, miszerint a kiállítás látogatója Afrikával, a földrésszel kerül kap­csolatba. Vagy azt is jelentheti, hogy a járókelőket még a régi diskurzus nyelvén csalo­gatják be a múzeumba, azaz ki Dahlembe, hogy ott aztán szembesítsék őket az újjal. És bár a bevezető szöveg leszögezi, hogy mi az, ami „már nincs", annyi minden el­lentmond neki: a szemben lógó Afrika-térkép vagy akár az a tény, hogy egy Afrika-gyűj­teményről és egy etnológiai múzeumról van szó. Tudatos céljainak egy részét a múze­um hiába próbálja, nem érheti el, nem lehet eléggé ön reflexív vagy korrekt. De ez nem pusztán a múzeum hibája. Az övé annyiban az, hogy nem ismeri fel a felvállalt feladat 292 lehetetlenségét, hiszen úgy kíván egy gyakorlaton változtatni, hogy a korábbihoz ké-

Next

/
Thumbnails
Contents