Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 9/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2006)
VAJDA LASZLÓ: „Én tulajdonképpen történésznek tartom magam" (Fejős Zoltán interjúja Vajda Lászlóval)
lenni. Nyomorult, nem magyar dicsőség. A kiugrási kísérlet pedig 1944-ben olyan dilettáns próbálkozás volt, hogy nem is lehetett komolyan venni. Nem is vették komolyan. Különben, ami a magyar néprajz valóságtól való romantikus elrugaszkodottságát illeti, Szálasi Ferenc is tagja volt a Magyar Néprajzi Társaságnak. Mely években? Valamikor még a I 930-as években. Valamit kerestem egy régi Ethnographiá ban, és akkor döbbentem rá egy jegyzőkönyvben vagy tagsági listában, nem tudom már. 16 Persze gyakorlati tevékenységet nem fejtett ki - gondolom. Most térjünk vissza a háborús időkhöz! Tulajdonképpen a háború végét hol és hogyan érte meg? Akkor egy idegen lakásban dekkoltam. Jöttek az oroszok, az első oroszt megöleltem, aki rám vigyorgott, és aztán összepakoltam a holmimat, és vissza akartam menni anyám lakásába. Anyámék ugyanis még korábban kiköltöztek, én pedig éjjeli menedékhelyet csináltam a lakásból. Fönnállt az a veszély, hogy a ház lakóinak feltűnik a katonaköteles korban lévő, civil ruhás emberek mászkálása. Aztán valamikor 1944- december elején átmentünk egy másik lakásba, és én ott éltem meg az oroszok megjelenését. Tehát vissza akartam menni anyám lakásába, útközben azonban megállított egy orosz járőr, és anélkül, hogy sokat kérdezett volna, behajtott egy helyiségbe, ahová már összegyűjtöttek embereket. Onnan gyalog kivittek Gödöllőre. Ott voltunk egy darabig fogságban, s aztán onnan Ceglédre vittek. Leírhatatlan szerencsém volt. Cegléden a többieket vonatba rakták, és kivitték Oroszországba. Én nem hiszek Istenben, de hiszek az őrangyalban. És volt ott egy orosz tiszt, aki rendszerint ruszin tolmácsokkal dolgozott. Tán kétszer is előfordult, hogy nem volt ilyen ruszin tolmács a közelben, és akkor valamit pötyögött franciául, én pedig tolmácsoltam. Már az is csoda volt, hogy megjegyezte a nevemet. „Szláv név? Vajda?" Na most a táborparancsnokság naponta kapott postát az akkori első magyar hatóságoktól, hogy ez volt a táborban, az volt a táborban mint fogoly, ez volt ellenálló, az volt ellenálló. Egyszer valami minisztert is elfogtak az utcán. Ezeket a papírokat az oroszok minden további nélkül a papírkosárba dobták. De mégis úgy történt, hogy ez a tiszt - az ellenállási mozgalom utószervezetében - engem igényelt. „Anyja neve, születési év... Maga benne volt az ellenállásban?" - „Hát persze, hogy benne voltam." - „Én magát nem tudom elengedni." Akkor ott álltam szomorúan. Megkérdezte, hogy egészséges vagyok-e. Akkor kapcsoltam, és persze mondtam, hogy nem, beteg vagyok. Akkor hozott egy német fogoly orvost, és az megállapította, hogy szifiliszem van. Még ekkor sem tudott elengedni, hanem átadott a Magyar Vöröskeresztnek, akik aztán elengedtek. Szóval ez volt az én háborúbeli történetem. Akkor aztán a világforradalomról kevesebb szó esett, Magyarország felépítéséről volt szó. Jöttek Rákosiék, Gerőék, és ez simán ment eleinte... Azt nagyon nehéz lenne megmondani, hogy mik voltak az első riasztó jelek... Sokkal később, 1956-ban barátaim összeszedtek néhány papírt a káderosztályon, és kezembe nyomták az én káderlapomat. Nem is az volt az érdekes, hogy ki
