Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 9/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2006)

AMBRUS JUDIT: „Szegényes környezetben királyi gyermek- ez Vista..." Egyházi és közösségi értékrend viszonya egy kalotaszegi faluban

s a zsarnok szokás így fojtogatja és teszi tönkre a leányt és a szerencsétlen édesanyát." (História domus 98.) A két értékrend, norma összeütközéséről árulkodik a következő történet (amely egyúttal a fent és lent határán mozgó presbiterek sajátos helyzetét is érzékelteti): „Tavalyiban egy templomi tanítás után hazamenet egy presbiterünk, aki 2 fiát és I leányát törvényesen házasította ki, azt mondja a vele haladó csoportnak: Én nem tudom, hogy mit feszegeti ez a pap annyit a vadházasságot, úgyse megy vele semmire, az ősöktől maradt ránk ez a szokás]" (História domus 91.) Hogy a presbiterek személye sajátos találkozási terepe lehetett az egyházi és közösségi normáknak, s hogy ezek korántsem simultak problémamentesen egymásba a megelőző korokban sem, arról Szőcsné Gazda Enikő orbai széki 18. századi egyházi forrásokon végzett kutatásai szolgálnak példával: a 18. század elején Papokon rendelettel kellett szabályozni, hogy ki legyen az egyházfi az elkövetkezendő periódusban, annyira népszerűtlen volt a hívek körében ez a szerep (a közvélemény a pap mellett őket kezdte ki leginkább, mivel nekik kellett hivatalból a bűnösöket kiadniuk; Szőcsné Gazda 2001:8889). A vadházasságok ellen a lelkész az egyházi büntetésen kívül finomabb eszközökkel is próbált élni, eredmény nélkül: „[...] múlt pünköst második napján zsúfolt templomi gyülekezet előtt újból érintettem a kérdést, és [...] szépen kértem, hogy az így élők törvényesítsék együttélésüket, jövőre pedig kerüljék el ezt a bűnt. Eredményes válaszként aznap este 2 ilyen pár állott össze." (História domus 92.) Értelmezési kísérlet A tükörben, amelyet a magyarvistai egyházi dokumentumok és az azokat író lelkészek (elsősorban a história domus és a családkönyvben olvasható megjegyzések) tartanak elénk, egy beteg, deviáns közösség képét látjuk, amely az egyház fegyelmező ereje nélkül erkölcsi romlásba fullad: „Az ön és családérdekek, a pálinka, a furfang, az észre nem vett becsapás, a nyilvánvaló lopások, mind egy gomolyagban forrnak, gőzölnek, büzhödnek..." - írja Daróczi Ferenc (história domus 25). Az egyház szemében a vadházasság komoly veszélyforrás, amit éppen ezért következetesen szankcionálni kell, ami ellen kitartóan küzdeni kell: a házasság mint a családnak, a társadalom alapkövének stabilitását biztosító kötelék eszméje jelenik meg itt, amely ily módon magának a társadalom stabilitásának is garanciája. A házasság védelmét az egyház az eklézsiakövetés gyakorlatával igyekszik biztosítani, és ennek révén az általa ideálisnak tartott viselkedési mintát próbálja „a társadalmi élet gyakorlatába belevésni" (vö. Garland 1997:137). Az egyház által működtetett szankcionálási módnak mint „erkölcsi kommunikációnak" (Garland 1997:128) az üzenete tehát a társadalom stabilitását és fenntarthatóságát biztosító házasság szentségének és abszolút normájának védelme. A közösség azonban nem az egyház elvárásainak megfelelően reagál annak fegyelmezési törekvéseire: az egyház fegyelmező tekintélyét nem kérdőjelezi ugyan meg, viszont az általa közvetített értékekkel nem is azonosul - a vadházasságok aránya nem csökken az egyházfegyelem szigorítását követően, egy igen rövid időszaktól eltekintve. A vistai református közösség tagjai körében a vad-