Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 9/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2006)

AMBRUS JUDIT: „Szegényes környezetben királyi gyermek- ez Vista..." Egyházi és közösségi értékrend viszonya egy kalotaszegi faluban

házasságra lépők nagy hányada ugyanakkor eklézsiát követ - tehát formálisan elfogadja az egyházi értékeket és tekintélyt. A halotti anyakönyvek vizsgálata pedig azt mutatja, hogy az idősebb korukban elhunytak között elenyésző volt azoknak a száma, akik vadházasként (vagy hajadonként, agglegényként) haltak meg - azaz a házasság normája nem szűnt meg, csak elvesztette ebben a közösségben a családalapítást, együttélést legitimáló jellegét. A nép szemében, úgy tűnik, a vadházasság már nem bűn, amennyiben nem vonja maga után a közvélemény megrovását (vö. Tárkány Szűcs 198

1:783), a bűn fogalma tehát nem ugyanazokkal a tartalmakkal telítődik egyház és közösség értelmezésében. A megelőző célzatú büntetés „jel, amely akadályt hoz létre", és működésének egyik fő szabálya az, hogy azokra kell a legnagyobb hatást tennie, akik a vétket még nem követték el (Foucault 1990:152). A büntetés itt „nyitott könyv", amelyből mindig meg lehet tanulni a bűn mibenlétét - írja Foucault (1990:152). A nyilvános egyházi fegyelmezési gyakorlathoz - és a vétekhez, a vadházassághoz, amit büntet - a fentiek értelmében azonban, úgy tűnik, ebben a közösségben a vizsgált időszakban már nem tapad olyan szégyenérzet, ami hosszú távon ezt a büntetési formát működőképessé tehetné. Az egyház által vezetett nyilvántartások adataiból, ahol a lelkészek nem minősítenek, csak tényeket rögzítenek (a kapcsolat vadházasság-e, eklézsiakövetésre sor került-e, a családok hány gyermeket vállaltak, stb.), kiderül, hogy Magyarvista református közössége egykéző,

43 a vadházasságokat teljes mértékben toleráló közösség ekkor, ahol a vadházasság- ha nem is írja felül a házasság normáját, de - teljesen elfogadott gyakorlattá válik. A 19. század második felében a magyarvistai reformátusok gondolkodásmódja tehát alapvetően megváltozik a házasságot, a családi kapcsolatokat illetően: a házasság normájának abszolút érvénye megszűnik, a családi kapcsolatok - amint a családkönyvből idézett példák is mutatták - sok esetben instabillá válnak, a vadházasságot, a házasságon kívüli gyermekvállalást a közösség elfogadja. Az egyház tehát fegyelmező-, büntetőgyakorlatával egy már nem létező mintát akar megerősíteni és érvényesíteni, a fenti értelemben vett kommunikáció üzenete nem ér célt - az egyházi fegyelmezőgyakorlat ilyen értelemben anakronisztikussá válik. (Ugyanakkor a történeti példák azt igazolják, hogy ez a viszony a korábbi évszázadokban sem volt mindig kiegyensúlyozott.) „A szégyen hatalma nem szókép. A külső tekintély hatalma valóságos szellemi hatalom" - írja Heller Ágnes (1996:67). Magyarvista esetében úgy tűnik, hogy a 20. század első felében az egyház már nem volt birtokában ennek a „szellemi hatalomnak" - a normák megváltoztak, pluralizálódtak, s a szégyen hatalma korántsem volt egyértelmű (vö. Heller 1996:15). A források szövegeinek és adatainak elemzése arra utal, hogy a „külső tekintély" birtoklásának dominanciája az egyház felől a közvélemény, a közösség felé csúszik át, ugyanakkor ami a vadházasságot, a paráznaságot illeti, a szégyen adósságát (vö. Heller 1996:1 7) már csak az egyházzal (Istennel) szemben kell megfizetni, a közösséggel szemben nem. „Sokat írtam össze-vissza népünkről, lehet sok olyant, ami olvasóinkban kellemetlen érzést ébreszt s nem kedvező emlékekkel venne búcsút tőlünk, amit világért sem óhajtanék, éppen ezért ellensúlyozásul el kell mondanom, hogy sok fogyatkozása mellett is nagyon kedves, szíves, vendégszerető, barátságkedvelő, a szegényeken könyörülő, segíteni, adakozni szerető, nagyon jószívű nép, valóban szeretetreméltó örök gyermek" írja Daróczi Ferenc (mintegy ellensúlyozva a korábban leírt sok negatívumot) a vistaiakat