Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 9/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2006)

AMBRUS JUDIT: „Szegényes környezetben királyi gyermek- ez Vista..." Egyházi és közösségi értékrend viszonya egy kalotaszegi faluban

okként együtt élni, csak egyharmada vállalkozott az eklézsiakövetésre, és érzékelhetően megnőtt ebben az időszakban a vadházasság kezdete és az eklézsiakövetés között eltelt idő is. Jelentősen csökkent ugyanakkor a törvénytelen házasok száma is - de csak átmeneti időre. Az 1930-as évek végén már mind az eklézsiakövetők arányát, mind az összeállás és az eklézsiakövetés között eltelt időt tekintve a korábban jellemző viszonyok felé való visszarendeződést lehet megfigyelni. Kétségkívül érzékelhető tehát a szigorítás hatása, azonban ez a hatás az adatok fényében meglehetősen rövid életűnek mutatkozik. Az egyház - mint az általa helytelennek tartott viselkedést szankcionáló és ily módon fegyelmezni, a társadalmi viszonyokat saját eszméi szerint normalizálni kívánó hatalom — kudarcot vallott ebben az esetben. Melyek ennek a kudarcnak az okai, mi van a kudarc hátterében, ami szempontunkból - az egyházi és közösségi értékrend találkozása szempontjából - jelentőséggel bírhat? Az eklézsiakövetésnek mint az egyházi gyakorlat fegyelmező-, normalizálóeszközének működőképességét két tényező határozta meg: a vallásos érzés - az egyházi szentségekben való részesülés fontossága az egyén számára - és a vele (adott esetben) együtt járó, nyilvánossághoz tapadó szégyenérzet, a szégyenaffektus mint a helyeslésre vagy helytelenítésre adott válasz (vö. Heller 1996:15). Ez utóbbit próbálták a 20. század első felében a magyarvistai egyházközségben működésbe hozni az újbóli nyilvánossá tétellel, illetve a mellékbüntetések bizonyos elemeinek alkalmazásával (például azzal, hogy a menyasszony öltözékének el kellett térnie a szabályosan házasságot kötőkétől). Az, hogy az eklézsiakövetők aránya összességében magas marad a korszakban végig, arra utal, hogy a szekularizálódás ellenére a szentségekből való részesülés (az egyháztagság bizonyos szociális vonatkozásaival egyetemben, mint amilyen például a keresztszülőség) fontos volt a hívek számára. Ugyanakkor a tény, hogy a vadházasságok számának növekedését megakadályozni, illetve azt a társadalmi gyakorlatból kiszorítani az egyház fegyelmező ereje nem volt képes, lényeges dolgot jelez a számunkra. A közösség tagjai itt már nem involváltak kellőképpen a helyes és helytelen viselkedést meghatározni szándékozó egyház mint külső tekintély által közvetített értékrendben - a szégyen mechanizmusa nem működik, az egyház kezéből kicsúszott a viselkedést szabályozni, normalizálni képes eszköz: „[a vadházasságok tekintetében] nem ismernek sem Istent, sem fegyelmet, sem szégyent" (história domus 92).

42 A fent és lent értékrendjének egymástól való eltávolodása szimptómájaként értékelhetjük tehát mindezt; a közösség már nem fogadja el az egyház értékítéletét, az általa helyesnek és kívánatosnak tartott rendet sőt, ahogyan a lelkipásztor érzékeli és megfogalmazza: „[...] [az egyháztagok] az anyaszentegyházra a maguk rendetlenségeit erőszakolják rá, azt akarják törvényes renddé tenni" (história domus 56). A pap szemében itt a közösségi előírás, norma mint zsarnok szokás jelenik meg, amely uralkodik a népen: „Hiába küzdünk ellene [ti. a korai házasság és a vadházasság ellen], a különben leghűségesebb hallgatóink sem tudnak a mi tanácsunk szerint eljárni, tehetetlenek a falu mindennél erősebb szokásaival szemben. Egy 15 éves sápkóros leány édesanyja minduntalan kéri a tanácsunkat, sír, jár orvostól-orvoshoz, ezrekre vásárol rendelt és javasolt szereket, kétségbeesetten félti egyetlen gyermekét és remegve számítja, hogy a következő vasárnapokon miféle mulatságok lesznek, de arra tehetetlen, hogy el ne engedje, holott tudja, hogy minden tánc után betegebb, de hát a leánynak szeretője van,